Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

egyik nap az a híradás róla, hogy két ember súlyosan megsérül, a másik nap az a híradás, hogy meghal egy ember, aztán a harmadik nap az, hogy mindenkit, vagy a munkások nagy részét szabálytalanul foglalkoztatják. A városi önkormányzat ugyanebben az időben másfélmilliót szavazott meg a polgármesternek ezért. És nem a polgármester hibás ebben, hanem az a köztestület, amely nem gondolja ezt végig. És ezeket az embereket mi választottuk, hogy intézzék a sorsunkat. Szabálytalanság szabálytalanság hátán, de ha rosszul parkolsz (az autóddal), azonnal megbüntetnek. Egy olyan értéktelen erkölcsi rendet hoznak létre a mi nevünkben, amiben a gyerekünk boldogtalan lesz, vagy kábítószeres, ahol nem lesz érték, ha könyvet olvas, vagy színházba megy, hanem az lesz az érték, ha olyan hatalmat szolgál ki, ami több pénzt hoz, és akkor azt megjutalmazzák. Én elvontam volna másfélmillió forintot a polgármestertől azért, mert nem tartotta a kezét rajta azon az ütőéren, ami a városának fontos része. Nem ez történt. Mert mi is történt? A művészek mindig azért voltak nehéz helyzetben, mert nem tettek mást, mint a kisinas. Olyan helyzetben vannak, mint a munkásosztály volt, hogy nem veszíthetnek mást, csak az erkölcsi értéküket. Tehát nekik kutya kötelességük ezt kimondani. Nézd meg, hogy a hatalom általában azokat a művészeket díjazza vagy preferálja, akik az ő hatalmi nagyságát húzzák alá. Ezért kell rettegni és félni attól, hogy egy művészt kitüntetnek, vagy én legalábbis így vagyok vele. Vagy mondjuk az egyik legnagyobb büntetésnek tartom, ha valaki a lottón nyer, mert anélkül szerez hatalmat és pénzt, hogy ennek a folyamatnak részese lett volna. Ha egy művészt egy hatalom megdicsér, az majdnem olyan, mintha lekurvázták volna. Persze, mindenkinek jólesik ez. Mindenkinek jól esik az, ha szeretik, díjazzák. A kurvának is. Hát pontosan így van. Volt egy furcsa élményem. Egyszer a Petőfi szoborral kapcsolatban kivittek a Szovjetunióba (Herszon, Ukrajna), ott volt egy nagy ünnepség. Minket egy nagy emelvényre ültettek fel. Ment a tömeg előttünk, és volt ott egy, a második világháborúban komolyan megsérült ember, mindkét lába le volt szakítva. Egy ilyen kis golyóscsapágyas kocsin ült, sáros idő volt, derékig sárban tolta magát, tele volt kitüntetéssel. És mikor kérdeztem ott a mellettem állót, akivel voltam, hogy vajon nincs-e fordított világ, és nem neki kellene itt fent lennie? Legalább látná, hogy ti hogy léptek bele a sárba, amiben ő él. Hadd térjek vissza ahhoz a megfogalmazásodhoz, hogy a művészet tulajdonképpen egy lehetőség az embereket arra késztetni, hogy közösségi módon éljék meg az életet. Ha így nézzük, akkor ebbe a képbe az a művészet, amit most, ha az országban körüljárunk, a nagy kiállítótermekben, a Műcsarnokban látunk, nem éppen illik bele. A kortárs kiállítási csarnokokban lévő művészet nem biztos, hogy igazi művészet. Nem biztos, hogy most ott van a művészet. Lehet, hogy a művészet, mint valami búvópatak, megint valahol olyan nagy mélységekben vagy magasságokbanjár - de nem azért, mert ott akar járni, hanem mert nincs más útja. Nem biztos, 20