Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

hogy az, amit most hivatalosan művészi munkának vagy művészeti tevékenységnek hiszünk vagy folytatunk, az a művészet. Ez mindig is így volt, és gondolom, hogy amíg ember lesz a földön, így lesz, hogy más a hivatalos elismerés, és más a művészi munka. A pap azért pap, mert olyan lelki mélységekben jár, ahol nincs köszönet és fizetség. Az igazi orvos meghal együtt a betegével, és nem osztályvezető főorvos, aki feszítve jár a folyosókon. A mai művészeti élet tulajdonképpen egy látlelet, csak olyan látlelet, ami - úgy gondolom - kedvezőtlen. Azért most, hogy itt vagy, egy kis fricskával hadd tartozzam Neked is. Nagyon nagy a felelőssége ebben a műkritikának és a művészettörténészeknek. A művész ugyanis annyira szubjektív és öntörvényű, hogy teljesen képtelen kinézni a maga világából. Az orvosokról jutott az eszembe, hogy egy gyakorló orvos sok beteget látott már, (ugyanúgy) sok művészt látott egy műkritikus is. Őneki van nagyobb rálátása, rátekintése erre a dologra, és én sajnos azt tapasztalom, hogy a műkritika hasonló a művészekhez, mindig egy kicsit a hatalomhoz akar idomulni, és mindig - vagy elég sokszor - a hatalom uszályában akar dolgokról beszélni, ami sajnos nem biztos, hogy jó a társadalomnak. Ez már elég bonyolult kérdés, mert van a műkritika, ami valóban kritika, és valóban mérce, és van ennek egy „ művészetcsináló " rétege, ami éppen az előző időszakban terjedt el - itt nem egy évtizedet, hanem legalább fél évszázadot értek -, és meggyőződésem szerint sok tehetségtelenből csinált nagy művészt. Ma is úgy működik, hogy valahol a művészi akarat, a rámenősség, a pénz és ez a művészetcsináló, művészetelmélet-író vonulat nagyon-nagyon szorosan összefügg egymással, és ilyen módon szinte bárkiből művészt lehet csinálni. Nekem volna egy nagyon egyszerű javaslatom a társadalom felé, és ez akár a művészet terén, akár a politika, akár a műkritika terén érvényes. Mindenki személyesen feleljen vagyonával a tevékenységéért. Ha egy politikus megígért valamit és nem hozta létre, vágják le a kisujját. Biztos, hogy nem fog eljutni odáig, hogy a többi ujját is megcsonkítsák. A nyugati világban van egy olyan műkritikai irányzat, hogy a műkritikusnak anyagilag is felelősséget kell vállalnia abban a dologban, ami a művészettel kapcsolatos, tehát ha hamis árut ad el, akkor azt kénytelen visszavenni, ha kiderül. így mindent el fog követni azért, hogy a művészet a helyére kerüljön, mert ez neki is érdeke. A művészek nem tudnak mást tenni, mint a világot megfesteni, megzenélni, megformázni, a többi az ővelük foglalkozó mecénáson múlik. Én mecénásnak tartom a műkritikust is. Nem csak az effektív kifizetett pénz lehet a mecenatúra, hanem a művész szellemiségének közvetítése is. Ha én foglalkozom valakivel - esküszöm rá, a barátom, vagy a szerelmes társam -, akkor én a magam életével is felelek annak a másik embernek a munkásságáért. Nem véletlenül mondják, hogy a művészek nehezen artikulálják magukat, mert nem azzal vannak elfoglalva. Én magam azért vagyok talán egy kicsit szerencsésebb helyzetben, mert nekem megadta a Jóisten a tanítás lehetőségét. Talán nem hasznomra, hanem hátrányomra válik, hogy kibeszélek sokszor olyan dolgot is, amit esetleg plasztikával kellene megfogalmazni, de hát kiürülök , azáltal, hogy elmondom, elfecsegem azt, amit nem lenne szabad elfecsegni. Mégis 21