Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)
a lényege, hogy minden hatalom, minden társadalom döntse el, miből mennyit ad át bizonyos területekre: az egészségügyre, az oktatásra és a művészetekre. Mondja azt, hogy van egy százas nagyságrend, ebből ennyit fordítunk csatornázásra, ennyit a dologi kiadásokra, ennyit a bérekre, ennyit a gyógyításra, és ennyit a művészetekre. Ez az összeg-lehetőség szabadon lehessen (felhasználható), a mozgási lehetőségeiben legyen szabad. Természetesen tükröznie kell a hétköznapi polgárok vágyát is. Mondok egy példát, hogy a hatalom hogyan gazdálkodhat a pénzével. Van egy volt osztálytársnőm, aki Münchenben él. Ott sok üzem megszűnik. Ő egy olyan üzemépületben dolgozik most, amelyet a város ingyen és bérmentve biztosít neki, fizeti a fűtést és fizet mindent, azért, mert ő azt mondta, hogy szeretne tízszer tíz méteres festményeket készíteni. S azt mondta a város (az önkormányzat), hogy mivel ezt ő egyedül nem tudja megoldani - a müvésztelepek egy kicsit hasonlóak voltak ehhez -, ezért hozzásegíti anyagilag, hogy ezeket a műalkotásokat létrehozhassa. Van egy nagyon kedves barátom, aki galerista Hamburgban, egy Mensch nevű műkereskedő. Az ő édesapja világhírű műkereskedő volt ugyanitt. Amikor a második világháborúban lebombázták a galériájukat, a hamburgi polgármester legelső tevékenységei közé tartozott, hogy elment az öreget megkeresni, és azt mondta: uram, válassza azt az épületet ebben a városban, amelyikre szüksége van, és azt mi magának odaadjuk ajándékba, hogy újra indítsa el az életet. Ez olyan volt, mint az első villamos negyvenöt után Budapesten. Nagyon fontos az emberek érzelmi élete. A hároméves terv során Magyarországon - amikor elhitték az emberek, hogy egy szebb, jobb világot lehet építeni, az életnek lesz értelme, hogy nem kell rettegni, félni - mindenki a maximumot adta ki magából. Visszatérve a legelső kérdésre, a tíz évre: ez a tíz év csodálatos energiákat szabadított fel, és a félelemnél mennyivel döntőbb volt a vágy. Az, hogy közösen fogjuk meg azt a szimbólum-rendszert, amit egy zászló tartalmaz, és hogy ez a zászló mi magunk legyünk. Ennek mi vagyunk a részesei, és ezt mi együtt akarjuk. És mi történt? Szétbontották az embereket, szépen leválasztották a kezüket a nagy zászlóról, mindenkinek adtak a kezébe egy-egy zászlót, hogy lobogtassa szabadon, (mondván,) hogy „te azért része vagy ennek a társadalomnak", csak nehogy véletlenül egymás kezét megfogva, közösen tudjunk valamit létrehozni. Úgy gondolom, a művészet lenne az a lehetőség, amely az embereknek megadja a hitet, hogy csak együtt szabad bármit tenni. A parasztember nagyon jól tudta, hogy a gerendának két vége van, egyedül ő azt nem tudja felemelni. Társra van szüksége. A parasztoknak kalákában kellett az életüket megoldani ahhoz, hogy az utódok létrejöhessenek. Az, aki kihúzta magát, és azt mondta, hogy én nem (állok be), mert én önző módon csak a magamét akarom, sajnos - vagy hál'istennek nagyon nehéz helyzetbe került. Éppen a tradíció vezette el oda az embereket, hogy azért sokkal jobb, ha együtt csinálunk valamit, mint ha külön-külön. Egy másik dolog is az eszembe jutott, és ez Egerszeggel kapcsolatos, hogy a magyar nagyvárosokba mindenhova betelepítik - amit Te is említettél - ezeket a nagy, amerikai rendszerű üzletházakat. Ezeknek semmi közük ahhoz a kedvességhez, ami egy kisváros kis boltjában tapasztalható volt. Ez egy tömegkultúra, egy futószalag, egy hurkatöltő gép. Épül egy ilyen Egerszegen is, és mi történik? Az 19
