Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

napi ember a maga életminőségével. Ha ő úgy él, a példája, a cselekedete a fának az a törzse, az a gyökere, ahol a sok csoda - ami felé elindultunk, hogy millió tapasztalatot gyűjtsünk - végül összegződik. Végül is a fa élete a lényeg. Azért indul el a nap felé a faág, hogy leveleket hozzon, és a leveleken keresztül azt a csodát magába szívja, létrehozza a fa gyümölcsét. De ha elpusztul a fa, elpusztul a gyümölcse is. Azt hiszem, nagyon jó a hasonlat, csak hát nyilvánvaló, hogy az ágak sem saját maguktól, hanem a törzsből táplálkoznak. Igen, és úgy érzem szintén nagyon fontos az, ahogy egy-egy ember vagy embercsoport elindul egy-egy vágy vagy irány felé. Ez nem egy eleve determináltság, de ahhoz hasonló. Végig kell járnia mindenkinek a saját útját, de a király azért lesz király, mert ő ezt mind tudja. Tudja, hogy az emberek sokfélék, sokféle érzelmük, sokféle lehetőségük van, és nekik ezekben dönteni kell. Szerintem egy művész király. Azért király, mert sokkal nagyobb a felelőssége, mint a többinek. Nem a dísz teszi, mert ugye kifelé az nyilvánul meg, hogy koronája van, trónuson ül, és gyönyörű brokát veszi körül. Pedig a királyt a belső energiája teszi királlyá, az embersége, a természettel, a világgal való kapcsolata, a törvénykezése, és nem a díszlet, mert egy színészt is lehet királlyá öltöztetni. Itt van megint az, vajon hogyan dönt a hétköznapi ember, és hogyan dönt a király, és azután a döntésnek a minősége az, ami meghatározó. Úgy gondolom, hogy az én művészetem első időszakában - de talán még most is sokszor - nem az volt a fontos, hogy a szobor milyen nagyszerűvé fog majd sikeredni, hanem azt az élményt, ami velem történt, azonnal meg akartam osztani másokkal. És még most is így van a hétköznapokban. Ha végigmegyek a bolhapiacon, az emberek odajönnek mellém, és megkérdik, hogy mi a véleményed erről vagy arról, és (kérik, hogy) segíts nekem. És akkor amit az ember azzal kapcsolatban tud, átadja nekik. Tehát egyfajta segítségért fordulnak hozzám, és úgy gondolom, hogy a munkáim is egyfajta segítséget jelentettek. Amikor készítettem mondjuk egy szobrot egy idősebb emberről, nem arra gondoltam, hogy a művészeti életben hol fogok helyet foglalni ezzel, és hogy írnak-e róla könyvet vagy sem, hanem az jutott eszembe, hogy milyen volt a viszonyom a nagymamámhoz. Hogy a családunkban én tudtam-e őt átvezetni akkor az úton, vagy amikor hazajött - merthogy idegileg összeroppant - akkor el tudtam-e vinni neki a reggelit. Megtörténtek-e azok az emberi gesztusok, amik borzasztó fontosak egy ember életében. Ebből adódóan később (esetleg) azt mondták az emberek, hogy hát ez nem is a te nagymamád, hanem az én nagymamám. Gondolom, hogy Shakespeare azért volt nagy, vagy egy nagy költő azért nagy, mert a maga érzelmein keresztül be tud olyan dolgokat mutatni, amelyekhez az emberek hozzá tudják kapcsolni a maguk életét. A konfliktus abból adódik, hogy sokszor úgy tűnik, mintha én szemben állnék azokkal a művészeti irányzatokkal - vagy nem akarnám tudomásul venni őket -, amelyek körülvesznek. Pedig ez nem igaz. Számtalanszor el kell mondanom, és iskolában, tanítás közben ez gyakran szóba került: nem az a lényeges, hogy figuratív vagy nonfiguratív valami, hanem az absztrakció mértéke, és hogy milyen mélységekbe lehet eljutni annak az össze15