Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

függés-rendszernek a felismerésében, aminek én már része vagyok. A matematika talán hasonló. Kezdődik a számok ismeretével, és eljut olyan magasságokig, ahol már úgy tudunk csillagokról beszélni, hogy ugyan soha nem láttuk őket, de a matematikai képlet szerint ott vannak, és ha egy kicsit jobban odafigyelünk, akkor megtaláljuk. Én abban látom a gondot, hogy van, aki eljut a saját köldökétől ezekig a magasságokig, úgy, hogy végigjár egy utat. És van, aki a saját köldökét nem ismeri, de a magasságokról beszél. A művészet területére lefordítva, éppen a most véget ért huszadik században - legalábbis úgy látom - minden korábbinál nagyobb lehetőség nyílt a blöffre, az olyan absztrahálásra és az olyan művészieskedésre, aminek soha semmilyen alapja nem volt. Az alkotó úgy gondolja, hogy miután más is olyat csinál - ő ugyan nem tudja, nem is érti, hogy miért -, ő is meg fogja tudni azt csinálni. Én ezt abszolút tudatosnak találom, és ha már szóba került a pénz szerepe az életben: ez egyértelműen pénz kérdése. Mikor néprajzi tárgyakat gyűjtöttünk, elmentünk egy falusi házhoz, és mondta ott egy néni, hogy van neki egy nagyon szép, régi, értékes cserépedénye. Kiderült, hogy egy fületlen bögre, de az édesanyjáé volt. És az édesanyja emléke tette a legmagasabb szintre, a legmagasabb polcra ezt a „műalkotást", ami aztán a modern művészetben megjelenik, mint WC-kagyló egy kiállító-helyiségben, és megjelenik sok-sok olyan gondolatban, ami egyedül arra jó, hogy az embereknek összekavarja a még nem tudatosan végiggondolt értékrendjét. A Garaudynek (Roger G araudy francia filozófus, sz. 1913) a parttalan realizmusa eredményeképpen most mindenki úgy gondolja, hogy a művészet az nem szakma. És itt a hamburgi példára visszatérve igenis egy egyetemnek, egy iskolának, egy mesternek kötelessége megtanítani a betűvetést. Amíg írni-olvasni valaki nem tanul meg, addig írástudatlan marad. Tudhat ugyan sok mindent, de az alapoknak meg kell lennie ahhoz, hogy a hangjegyeket tovább tudja adni. Erre nagy szükség van. A hazugság, a giccs ami a modern művészetben ugyanolyan nagy fokú, mint a kerti törpében - az azért van, mert a „nagy" művészek olyan hangosan tudják kiabálni, hogy mindenki hülye körülöttük, és ők olyan magasságokban járnak már, mint a Jóisten, és aki nem fogja fel azt a csodát, amely nem más, mint ők maguk, az mind buta és primitív ember. Ha ezt hétköznapi nyelvre fordítjuk: például azt mondom az embereknek, hogy kiválóan beszélek arabul. És mindenki, aki körülöttem, van, kénytelen ezt elfogadni, és csodálattal leborul, mondván, hogy micsoda csodálatosan tudok én arabul. Abban a pillanatban kiderül azonban a disznóság, amikor egy arab megjelenik a színen, és azt mondja, hogy kérem ez butaság, a király meztelen. Az emberek azért nem mernek szólni, mert féltik az egzisztenciájukat. A meztelen király körül a sokaság azért nem szól, mert ebből a hallgatásból vette a ruhát, az autót, az ételt, ebből fizette a villanyszámlát, és félti azt a fajta látszatbiztonságot, ami - most egy kicsi kitérő mondjuk a szocializmusban volt. Tehát egyfajta látszatbiztonság, ami bizonyos látszat-lehetőségeket biztosított neki. Valójában ezek nem voltak meg, csak kellemesen elandalítva próbálta őket az életben megélni. De abban a pillanatban 16