Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

szeti akadémián mit is tanultunk, mi is a művészeti akadémia mint akadémia, mint intézmény. Van-e helye egyáltalán a művészeti életben, vagy a pásztorgyerek sípjának van egyedül művészeti értéke, aki azzal - a természettel találkozva - a madár dalát fogalmazza meg. Abban, hogy én bekerülhettem gimnáziumba és főiskolára, talán egyetlen igazán nagy pozitívum volt, az, hogy olyan mesterekkel találkoztam, akiket én úgy gondolom, hogy mesternek kell tekinteni, és a szüleimnek is egyik legfontosabb vágya volt az, hogy megpróbáljak méltó lenni hozzájuk. Amikor Egerszegre kerültem, itt is találkoztam ugyanígy két-három olyan emberrel - Degré Alajossal, Szabó Béla bácsival - közvetlen környezetemben, akik úgy tudtak hozzám nyúlni, hogy felhívták a hibákra a figyelmemet, de soha nem bántottak meg. A mester szerepe mindig az lenne, hogy úgy nyúljon az új, felnövekvő maghoz, hogy ő a maga szépségét, a maga világát a legjobban tudja megvalósítani. Úgy gondolom - ha már a jelen korszaknál tartunk -, hogy a hamburgi akadémia, amit példaként hoztál, az korszimbólum. Arról szól tulajdonképpen, hogy mindenkinek jogai vannak, mindenki teljesítse ki, oldja meg maga az életét, és lehetőleg ne korlátozzuk az önmegvalósítását. Azt hiszem, hogy a világ nem egészen így működik, mert ha nem a korábbi hagyományokra épül föl valami — éppen Te említetted ezt a hasonlatot még tíz évvel ezelőtt, hogy cseppkőként, rétegről rétegre - akkor nem lesz belőle semmi, mert mindenki csak a saját butaságánál fog maradni. Abból indulok ki, hogy igazat kell adnom ezeknek a művészeknek, ha ők igaz és hű tükröt tartanak a világ elé. Ez a világ valóban ilyen, amilyen alkotásokat a Beuys (Joseph Beuys német képzőművész, 1921-1986) is csinált, hogy egy gyönyörű középkori ereklyét bedob a tűzbe és elolvasztja. Ez Hamburg bombázása, ez a koncentrációs tábor, ez egyfajta gyilkolási ösztön, ami napjainkban is egyértelműen körülvesz bennünket. Mindig úgy gondoltam, hogy a művészetnek túl kell lépnie azon, hogy hurráoptimizmust sugalljon. Valahol az emberi butaság alatt, a természet törvényei között azonban kell lenni megbújva egy gyöngyszemnek, egy gondolatnak, egy eszmének: a szeretet gondolatának, amit nem szabad hagyni, hogy elaludjon, mint egy gyertyafény. Tudom, hogy ez a világ vesz körül bennünket, és tökéletesen el is fogadom, ahogy ők ezt bemutatják. Mégis úgy érzem, hogy valahol az én életemben az (a másik) a fontos, és valahol meg kellene találni azt a gyökeret, azt az eredőt. Van erre egy érdekes példám: nagyon-nagyon szeretem a Grubert (Gruber Béla festőművész, 1936-1963), aki pont abban az időben járt a főiskolára, amikor mi is odakerültünk. Úgy néztünk fel rá, mint nagy elődünkre. Ez már lassan-lassan történelem, mint Van Gogh élete. A Gruber mondta például, hogy a művészeti irányzatok a huszadik században olyanok, mint a fa ágai, amelyek egyre kijjebb nőnek, egyre közelebb jutnak az Istenhez, de mivel nem érhetik el, elvékonyodnak és megszűnnek. Az ágnak vége lesz, mielőtt eljutna oda, ahova elindult. Ugyanakkor a fának nem lesz vége, mert a fa a gyökereiből táplálkozik. Mindezt egységbe kellene hozni, vagyis az analízist szintézisnek kellene követnie, és ezt a szintézist csak a művészek, a filozófusok tudják létrehozni, vagy a hétköz14