Központok a Zala mentén. Katalógus (Zalaegerszeg, 2002)

Redő Ferenc: Salla, a római kori központ

REDŐ FERENC A városlét legfontosabb jellemzőit a kiállításon fényképekkel, tárgyi kultúráját két vitrin anyagával mutatjuk be. Alapvető jelentőségűek a közművek. Ezek megléte ugyanis nemcsak a várost, vagy a városképet jellemzi, hanem városi önkormányzat működésére is utal. A közműveket ugyanis sem megépítem, sem karban tartani nem lehet enélkül. Az utakat a városon belül bazaltlapokkal fedték, szélükön szegélykövek biztosították a burkolat stabilitását. Az utak mentén árkok, sőt fedett csatornarendszer volt, amely a szennyvizet összegyűjtötte. A legépebben megmaradt gyűjtőcsatorna alapjától a járószintté planírozott tetejéig 215 cm magas. Belső magassága 145 cm, szélessége 90 cm, teteje boltozott, sőt kőből épült padlója is van. Az úthálózathoz és a csatornarendszerhez egyaránt kapcsolódik egy másodlagos helyzetben, töredékesen fennmaradt csatorna-fedlap. A négyzetes alakú mészkő-kváder közepén lencse alakú bemélyedésben hatszirmú rozetta alakban van áttörve az anyag, hogy a csapadékvizet az útról a csatornába vezesse. Csatorna boltíves bejárattal Nem találtunk eddig nyomokat a vízvezetékre, pedig bizonyosan volt, mert egyes épületek fürdői olyan méretűek, amelyeket másként vízzel ellátni nem lehetett. A negatív adat nem meglepő, hiszen a római vízvezetékek gravitációs elven alapultak, és ezért nyilván olyan magasságban hálózhatták be a települést, ami azóta lepusztult. Több alkalommal találtunk viszont ólomcsővezetékeket, amelyek a vízvezeték részei lehettek. A kavicsozott utak mentén immár világos insula(háztömb-)szerkezetben álltak a házak. Egy részük gerendaalapozású, cölöpös vázú, falait vesszőfonatból készítették és, agyaggal tapasztották ki. A padlók döngölt agyagpadlók, a lakásokban tűzhely, a konyhai műveletekhez téglaplatni állt rendelkezésre. Egy másik háztípus ennél gazdagabb. Kőből rakott alapozása a talajszint fölé emelkedett, hogy a falak átnedvesedését elkerüljék. Ezen az alapon ugyanis égetetlen vályogtéglából emelték a felmenőfalakat. A tetőt cseréppel fedték. Ezek lapos, peremes, téglalap alakú cserepek, tegulák voltak, amelyeket a kúpos imbrexek hidaltak át. A padlók rendszerint itt is döngölt agyagpadlók. A legelegánsabb házaknak a felmenő falai is kőből épültek, és padlóik terrazzóval voltak burkolva. Ez az anyag mész és téglaszemcsék keveréke. Olyan kemény és vízhatlan felületet ad, amelyet fürdők, padlófűtések építésénél is használni lehet. A padlófűtés olyan technika, amelyet a D-ről származó rómaiak terjesztettek el a kissé hidegebb vidéken. A házon kívül helyezték el a praefurniumot, a kazánt, amellyel nem vizet, hanem a levegőt forrósították fel. Ez a levegő cirkulált az oszlopokra épített padló alatt, és a falakra belülről tapasztott üreges ffitőtéglákban. A vastag padlókat természetesen nehezen fűtötte át ez a technika, de az is kétségtelen, hogy azután nehezebben is hűltek ki a helyiségek. Nem fűtötték föltétlenül az egész padlót, hanem gyakran csak egy sávját, középen, vagy a fal mentén, attól függően, hogy mi volt a helyiség rendeltetése. A fürdőkben volt szükség a legnagyobb melegre. Ezeket úgy tervezték meg, hogy a futőtértől egyre távolabb eső helyiségek szolgáltak a különböző hőfokú medencék kialakítására. A hideg medence alá nem tettek fűtést. Ezért az jóval alacsonyabbra került, mint a fűtött terek, lépcsőn lehetett megközelíteni. A fűtött padlót oszlopok tartották, melyek magassága 40-70 cm között mozgott, téglából épültek, vagy hengeres kerámiacsövekből, amelyeket függőlegesen fölállítottak egy téglára, és megtöltötték agyaggal. A medencék vizét ólomcsövek, vagy terrazzós vakolással kikent tégApszisos fürdőtraktussal ellátott 2. századi kőépület 30