Központok a Zala mentén. Katalógus (Zalaegerszeg, 2002)

Szőke Béla Miklós: Mosaburg/Zalavár

MOSABURG/ZALAVÁR szőlőfürtös, vagy üveg- és lemezgyöngy-csüngős függőpár. A nyak körül többtagú rúd-, fújt üveg és mo­zaikszemes gyöngyökből fűzött nyakláncot, a vállak­nál a felsőruhát összefogó, aranyozott rézlemezből ké­szült, palmettadíszes vagy egyszerű lemezgomb-, ill. üveggomb-párt, az ujjakon széles pajzsos fejű, trébelt geometrikus mintázatú bronz lemezgyűrűt, vagy egy­szerű pántgyűrűt viseltek. (Egy kislány sírjából olyan ólomból öntött, keresztekkel díszített gomb került elő, amelyet a 9. század utolsó harmadában a Felső-Duna vidékén és Morvaországban a bajor térítő szerzetesek ajándékoztak frissen megtért híveiknek.) A textilövbe gyakran tűztek keskeny pengéjű, néha agancsnyelű vaskést. Nem ritkán velük temették a vas- vagy bronz­lemez tűtartót és az orsót egy agyag orsógombbal. Mindkét nem sírjában felbukkan a gímszarvas agan­csából faragott „sótartó" vagy írtartó, aminek előlapját gyakran díszítik egymással szembeforduló négylábú fantázialényekkel, kereszttel, madárral, stb. A század közepére kialakult egy vékony vezető ré­teg, amelyik a templom körüli temető legelőkelőbb ré­szén részben a keresztény előírásnak megfelelően, minden melléklet nélkül, részben azonban rangjának megfelelően temette el halottait. Utóbbi esetben a nők sírjaiban míves kivitelű, filigránnal, granulációval gaz­dagon díszített, aranyból és ezüstből készült függőket, lemezgombot, korongfibulát, gyűrűt, a férfiakéban pe­dig díszes sarkantyúgarnitúrát találunk. A szolgálónépek részben szintén a templomok köré temetkeztek - sírjaik száma néha az ezret is meghalad­ta, gyakran több réteget alkottak egymás fölött -, rész­ben azonban azoktól távolabb, pogány szent ligetekben fekvő, néhány rokon nagycsalád halottainak befogadá­sára létesített, soros temetőben nyugodtak. Míg a templom körüli temetőkben már egyetlen sírba sem tettek a pogányságra jellemző étel-ital mellékletet (a néhány kivétel a magyar honfoglalás utáni időszakot jelzi, amikor a pogányság átmenetileg új erőre kapott), utóbbiakban megőriztek még olyan pogány szokáso­kat, mint az étel- és italmelléklet túlvilági útra adása (tyúk, tojás, ritkábban sertés, juh/kecske és agyag­edény, favödör), vagy a halotthamvasztás szokása (pl. un. „halottak háza" Alsórajkon, aminek pontos párhu­zamai Neunbrandenburg és Nyugat-Pommeránia terü­letéről ismertek [Alt-Käbelich-Neunkirchen típus]), de az olyan kirívóan pogány jellegű szokásokat, mint pl. az avar kori állatáldozatokat vagy lovas temetkezést, már itt sem találjuk meg. Említésre érdemes, hogy (az archeozoológiai elemzések szerint) az állatokat feldol­gozva, sütésre előkészítve vagy megfőzve, megsütve tették a halott mellé, s hogy az étel-ital adásának po­gány szokása egy-egy temetőn belül gyakran már csak bizonyos sírcsoportokra (= családokra) szorítkozott. Olyan esetre is van példa, amikor a tyúkot egészben, fejével együtt tették egy kisgyermek sírjába. Itt azon­ban inkább egy olyan babonás szokásról lehetett szó, mint amit a cseremiszeknél jegyeztek le, s ami az ava­rok révén akár a Kárpát-medencében is ismert lehetett: eszerint temetéskor meg kellett ölni egy tyúkot, hogy az a túlvilágon összegyűjtse a halott könnycseppjeit, mert a másvilág fejedelme előtt nem jelenhetett meg a halott könny nélkül. A 9. század közepe táján a közigazgatási központok kiépülésével, az új arisztokrácia megerősödésével ma­nufaktúra-szerű műhelyek is működni kezdtek, ame­lyek már egyenletesen jó minőségű, csengő hangú, vé­konyfalú kerámiát is képesek voltak készíteni. A ko­rábbi tojásdad és gömbös edények mellett egyre gya­koribb lett a széles szájú, erős vállú, szűk aljú forma, amelyeket gazdagon díszítettek bekarcolt hullámvo­nal- és vízszintes vonalkötegek, továbbá ferde fésűbe­szurkálások. Megújult a díszkerámia, az asztali edé­nyek csoportja is. A jól iszapolt agyagot finomszemű homokkal soványították, az edénytestet kézi korongon, hurkásan építették fel, a felületet polírozták, néha pe­csételt keresztmotívummal, vagy hálószerű besimítás­sal díszítették, és kívül aranybarna, vörösesbarna, töré­sében szürkés színűre égetették. Leggyakoribb megje­lenési formája a keskeny, hosszú nyakú, öblös testű, erős, gyűrűszerű szájperemmel és vastag, néha korong­szerűén kiképzett talppal ellátott palack. A palackfor­ma mellett ritkán egyéb formák is feltűntek: kétfülű, asztali amfora, hengeres és kúpos testű pohár, gömbös testű fazék, behúzott peremű mély és széles lapos tál, ikeredény, kiöntőcsöves és madár alakú fogós szilke, kisméretű fedő és aszimmetrikus testű kulacs. Az avar kor végi sárga kerámia és a Karoling-kori díszkerámia közötti genetikai kapcsolat kérdése már korábban is felmerült. Egyesek szerint e kerámia gyö­kerei a késő római kori fazekasságig nyúlnak vissza, és bizánci közvetítéssel, talán épp a Cyrill (Konstantinos) és Method testvérpár révén jutott a Kárpát-medencébe, mások inkább úgy vélik, hogy a késő római hagyo­mányt a késő avar fazekasság közvetítette a Karoling­kori edényművesség felé. A megjelenési formák kü­lönbözősége ellenére az a sajátos összefüggés, hogy az előképek mindig késő antik környezetből, míg az után­zatok az ennek perifériáján élő nomád népek köréből származnak, azt jelzi, hogy olyan sajátos ízlésvilágról, illetve sajátos igény kielégítéséről van itt szó, aminek „fogyasztói" rétege nem halt ki, mindössze más kön­tösben, új szerepkörben jelent meg. Összefoglalás A Mosaburg központtal Alsó-Pannóniában szerve­ződött grófság a kora feudális nyugat-európai grófsá­99

Next

/
Thumbnails
Contents