Németh János: Gyökerek. Gondolatok családról, mesterségről, művészetről (Zalaegerszeg, 2002)

Útkeresés

munkatársi barátságom. A kezdeti nehézségek ellenére jól éreztem magam. Lajos bácsi műhelyét, Ilonka néni kedvességét, réteseit sohasem felejtem el. Lali unokabátyám korongos tudását bámultam. Ennek emlékét őrzi S vej к korsóm. Egy alkalommal permetvizes korsókat korongozott. Ezek a nagyméretű vizeskorsók igen szép, ősi formákra emlékeztettek. Amikor egy ilyet készített, kértem hogy még hasasítsa. Aztán nekem adta, én meg beleálmodtam a kövérkés, esetlen katonát. Később, egy kiállításomon megvásárolta a város. Azóta a polgármesteri iroda polcán van. r Jelétem során sok csalódást okozott hiszékenységem, naivságom, talán gyerekes lelkem. Úgy gondoltam, mindenkinek lehet hinni, hogy a kedvesség mögött csak kedvesség lehet. Rá kellett jönnöm, hogy nem így van. Félrehúzódtam, dolgoztam, nekem az agyag megnyugvást jelentett. Gondoltam, majd egyszer, ha lesz valami a tarsolyomban, megszólalok. A főiskolai kitüntetéses oklevél még kevés, hitet mégis adott; a vörös kakas is, amely az első „nagybetűt" jelentette számomra. Mégis tettem kitérőt, de hála az égnek, ez csak rövid ideig tartott. Rádöbbentem, s egyre inkább bizonyossá vált számomra, hogy minden más vidék idegen tőlem, csak ez nem, ahol felnőttem. Élt bennem valami vonzódás, ami mindig húzott vissza: a műhely, ahol a feszülő, nagyszerű formákat láttam, a vidék, a család élete, egyszóval lelke. Amikor hazafele jövet a zalai dombok közt zakatolt a vonat, belső öröm járt át. Ereztem, otthon vagyok. Soha nem akartam máshol élni. Pedig először másutt ajánlottak nekem jó lehetőséget, lakást, fizetést, Hódmezővásárhelyen. Mégsem mentem. Az egyik évfolyamtársamat, karcagi fiút, Végvári Gyulát bíztattam, mondván, menj Te, úgyis alföldi vagy. Elfogadta az állást, anyagilag sokkal előbbre jutott, mint én. Később sokszor gondoltam rá, igaz a mondás: senki nem lehet próféta saját hazájában. Amikor hazajöttem, a Zalaegerszegi Cserépkályhagyártó Vállalatnál akartam elhelyezkedni. Az akkori egyik párttitkár tiltakozott, hogy a volt tulajdonos fiát nem lehet alkalmazni. Elég, ha ott van az apja. A megyei első titkár, aki értelmes ember volt, és valamikor iparművészeti iskolát végzett (később a párt osztályvezetője lett), azt mondta, hogy itt a helye. Sokat beszélgetett velem az épülő műterem-