Németh János: Gyökerek. Gondolatok családról, mesterségről, művészetről (Zalaegerszeg, 2002)

Tanulóévek

hetett alakítani. Neki életre szólóan sokat köszönhettem. Ilyen nagy művész minden évszázadban, ha egy akad. Elkezdtem hát új életem. Anyám nehéz szívvel engedett el. Csak állt a falépcsőn és nézett, talán még akkor is, mikor már nem látott. Apám örömmel élte meg, hogy mehetek. Kudich nagyapámmal fölszántunk a vonatra, és irány Budapest, Vorosilov u. (ma Stefánia u.) 91., a diákszálló. Régi, öreg villa volt, hatalmas szobákkal. Ebben kaptam helyet kilenced magammal. A papa elbúcsúzott tőlem, és rám szakadt a magány. De hamarosan jöttek a szobatársak, csupa reményteli ember. Nálam idősebbek is, volt bronzöntő, asztalos, lakatos szakmával rendelkező szakérettségis is. Nem elkényeztetettek, teli életerővel, hivatásérzettel, üres zsebbel, de jó lélekkel egymás iránt. Hamarosan megbarátkoztunk, és örök barátságok is kötődtek. Egykét év, és kiválasztódtak azok, akik a müvészéletre termettek. A lelkem kezdetben nehéz volt, ezer szállal kötődtem a vidékhez, a zalai dombokhoz, a családhoz. Nagyon sokat kellet dolgoznom ahhoz, hogy pótoljam rajzbéli hiányosságaimat azokkal szemben, akik nagy előképzettséggel jöttek a főiskolára. Magam rajzoltam és mintáztam, eddig tanítómesterem nem volt. Talán csak a körülöttem zajló élet. Az emberek mozgása, a természet, az állatok, egy polgárcsalád mindennapjai a vidéki létben és a mesteremberek elhivatottsága lehetett hatással rám. Ezért is maradtam vidéken, távol a főváros zajától, Zalaegerszegen. Ez a táj lett az életterem a későbbiekben is. A főiskola (az Iparművészeti Múzeum palotájában), hála a nagy mestereknek, akik itt tanítottak, nem tanterv szerinti iskolaként működött. Igazi műhelyszellem alakult ki. A Lechner Ödön tervezte épület műtermében mellettünk dolgozott Borsos Miklós, aki időnként be-bejött hozzánk, és mi is bemehettünk műtermébe, vagy be is hívott bennünket. Csak egy példa. A gemmákhoz hasonlóan vésett érmei nagy elismerést hoztak számára. Mi is megcsodáltuk e munkáit. Mindannyian próbálkoztunk hát éremvéséssel. Én egy Tizian fejet véstem, amit az asztalomon hagytam. Nem tudtam róla, de megnézte. A főiskola kertjében, áthaladtunkban, összetalálkoztunk. Mondta, tetszik neki, hogy nem „kapirgáltam", hanem vésett negatív és pozitív formákkal alakítottam ki az arcot. Megkérdezte, hengert véstem-e már, és behívott a műtermébe. Mutatta, hogy egy öt centiméter átmérőjű gipszhengert körbevésett aktokkal. Egy-egy vésőnyom, egy23/a. Borsos Miklós kis agyagfríze, részlet, 1954