Németh János: Gyökerek. Gondolatok családról, mesterségről, művészetről (Zalaegerszeg, 2002)

Szűlői ház, gyermekévek

Amint hozzánk ért, a kardhegyével leakasztotta a bőrkabátot, és tovább vágtatott. О volt az első, akivel találkoztunk. Végre hazaértünk, a kertben bombatölcsérek, a ház ajtaja nyitva volt. Ötéves kishúgom édesanyám karján, mintha félt volna, szép fekete hajú kis buksija néha hozzá bújt. Körülnéztünk a szétdúlt lakásban. Ám rövidesen nyílt az ajtó, és belépett két nagybajuszú, idősebb orosz katona. Apám sonkával kínálta őket. Az egyik ölébe vette kis húgomat, és lassan könnycsepp jelent meg az arcán. Ilyen kislányt hagyott otthon. О volt a másik katona, akivel találkoztunk. Aztán Hegyi lakatos mesterek házának pincéjébe mentünk, ahol huszad magunkkal voltunk egy ideig. A helyzet lassan enyhült. A házunktól pár házzal odébb a katonai parancsnokság székelt. Ott volt egy jó lelkű orosz katona, aki néha bejárt hozzánk. Apámék valahogy elrejtettek egy disznót, és ennek az orosznak adták egy lóért. Egyik nap hozta is. Gyönyörű lipicai kanca volt, nyereg, szerszám rajta. A Bárisnya nevet adtuk neki. Hej de szép ló volt ez a Bárisnya! Nem túl magas, rövid nyakú, gyönyörű testtartású. A hasában már egy születendő kiscsikót hordott. Sokat lovagoltam szőrén. Sokszor le is estem, de egyre nagyon emlékszem! Egyszer, mikor hazaértek a mezőről - akkor már két lovunk volt -, és kifogták a lovakat, akkor történt. Ilyenkor a kantár és a zabla csak a ló egyik oldalán marad. Ezért - mint később kiderült - csak egy irányba tudtam fordítani a lovat. Játszópajtásom felsegített a hátára, kértem tőle egy botot, és megcsaptam a ló farát. A Bárisnya elindult velem vágtában ki a kapun, a járdán, a főutca felé. Meghúztam a kantárt, de megállítani nem tudtam, csak ellenkező irányba futtatni. Lógtam a hátán, a szőrébe kapaszkodva, így jutottunk el a járdán a főtérig, az Arany Bárány szálló elé. Onnan irány vissza. Az emberek kiáltozva próbáltak bennünket megállítani. A ló vágtázott, végül a házunk elé visszaérve betért az udvarunkba, a kert végében, ahol a Vizsla-patak folyt, megállt. így hát szerencsésen hazaértünk mindketten, már csak az apai fejmosást kellett megúsznom. Később már nagyon kíméltük a Bárisnyát, mert vártuk a kis csikót. Egyszer aztán világra jött a gyönyörű kis jószág. Ahogy növekedett, egyre makrancosabb lett, olyannyira, hogy apám is csak bottal a kezében mert hátramenni a kertbe, ha a Rigó kint volt. Hát még a lányok hogy sikítoztak, ha mellettük fickándozott. Később azonban édesanyám felcsalta még a teraszra is, vagy ha az ablakon bedugta a