Weitschawar. Bajcsa-Vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében (Zalaegerszeg, 2002)

Bartosiewicz László: A török kori Bajcsavár állatai

90 BARTOSIEWICZ LASZLO 1. A bajcsai állatcsontleletek százalékos összetétele 2. A legfontosabb emlősállatok csonttöredékeinek aránya török kori lelőhelyeken jelentős részét osztrák területekről kapta. Az árujegyzék élelmiszer tételei között állati termékek is szerepelnek: baromfiak, tojás és sajt, valamint közelebbről meg nem határozott füstölt hús. A környékbeli gazdálkodásnak aligha kedveztek a határövezet török katonai mozgásai és az ezekből fakadó gyakori összecsapások. A bajcsai lelőhely állatcsontanyagának összetételét tehát részben a település katonai jellege, részben pedig az Oszmán Birodalom terjeszkedésével kialakult gazdasági és kulturális közeg határozta meg. Magyarország korabeli lelőhelyein a török megszállással kapcsolatba hozható, délnyugat-ázsiai állattartási hagyomány legalább háromféleképpen nyilvánult meg: 1. számos lelőhelyen kimutatható a sertéshúsfogyasztás háttérbe szorulása, 2. megfigyelhető új háziállat fajok behozatala, 3. feltételezhető egyes helyi háziállat fajokon belül új fajták megjelenése is. Kérdés, hogy ezek a művelődéstörténeti tények mennyire tükröződnek a bajcsai régészeti feltáráson napvilágra hozott állatmaradványokban? Volt-e a helyi húsfogyasztásnak a törökök közelségével magyarázható jellegzetessége? Milyen természetes környezetre és életmódra utalnak a lelőhely állatmaradványai ? A SERTÉSHÚSFOGYASZTÁS HÁTTÉRBE SZORULÁSA A Baj csavaron eddig meghatározott, tízezret meghaladó számú csontlelet több mint háromnegyed része a később részletesen tárgyalandó szarvasmarhától (Bos taurus) származik (1. ábra). Fontos részlet azonban, hogy a kisebb számú sertés- (Sus domesticus) csonttöredék a leletanyag 16%-át adta, jelentősen meghaladva a juh- (Ovis aries), illetve kecske(Capra hircus) csontok csupán 5%-os arányát. A bajcsai húsfogyasztás máris élesen elüt a törökök által megszállt terület több ismert lelőhelyének húsfogyasztási jellegzetességeitől, ahol a kiskérődzők vallási okokból gyakoribbak, hiszen jórészt a mellőzött sertés szerepét vették át. Az Oszmán Birodalomra azonban viszonylagos vallási türelem is jellemző volt: fontosabb volt a gazdaság működtetése, és a mindenre kiterjedő alapos adóztatás, amely alól a sertéstartás sem volt kivétel. Az a tény, hogy maguk a törökök a sertéshús fogyasztásától az állat „tisztátalansága" miatt tartózkodtak, még a megszállt területeken sem jelentette a sertéstartás tiltását. Mégis, olyan településeken, ahol nagyobb számban laktak törökök, az ételhulladékban a szarvasmarháé mellett főleg a juh és kecske maradványai uralkodtak.