Bicsák Istvánné Szegedi Irén: Salomvár története (Zalaegerszeg, 2001)

IV. A gazdasági élet alakulása a világháború után

állami költségen, Zalaszentgyörgy és Kávás községekkel együtt megalakították a közös tanácsot, aztán újra megjelentek az agitátorok Salomváron is. Most már fenyegettek, hogy teljesen lehetetlenné teszik a tanács működését, ha nem csatlakozik a zalacsébi közös tanácshoz. Azt helyezték kilátásba, hogy nem kap a község semmi támogatást sem útépítésre, sem tsz székház építésére vagy más fejlesztésre, ha makacskodik. Ha pedig csatlakozik, a közös tanács sokkal több pénzt kap, aminek elosztása úgyis a salomvári tanácstagokon múlik, hiszen ők lesznek többségben. Egy idő után már nem tudtak a község vezetői ellenállni a nyomásnak, így 1970. július l-jén megtörtént a salomvári és a zalacsébi tanács összevonása. Salomvárnak ekkor még 1030 lakosa volt, Zalacsébnek pedig 560. Hogy mennyire természetellenes volt ez az összevonás, és a tanácsi székhely kijelölése, mutatja az a tény, hogy Salomvár lélekszáma majdnem kétszerese volt Zalacsébnek, ott semmiféle közintézmény nem volt, a tanácson kívül minden ügyük intézésére Salomvárra kellett járniuk. Továbbra is Salomváron maradt a körzeti iskola, a tsz székhelye, a körzeti orvos, a posta, a takarékszövetkezet, az ÁFÉSZ üzletei. A volt salomvári tanácsházat meg gyorsan lebontották, nehogy valakinek még eszébe jusson valaha is, hogy itt újra legyen önálló közigazgatás. Amit személyi összefonódások és más szempontok alapján illetékes helyen elhatároztak, azt tűzzel-vassal keresztül is vitték. Salomvár lakossága pedig rohamosan csökkent tovább, hiszen itt új munkahely nem létesült, a falusi építkezéshez hitelt, szociálpolitikai kedvezményt nem adtak. így csak azok maradtak a faluban, akiknek vagy nem volt lehetőségük elmenni, vagy csak azért is maradtak s őrizték a tüzet. A salomváriak sohasem tudtak belenyugodni abba, hogy a községet „szerepkör nélküli társközség"-gé, a lakosságot pedig másodosztályú állampolgárokká degradálták. Jól tudták ezt a zalaegerszegi vezetők is, ezért igyekeztek a legnagyobb terror alatt tartani a községet. Egy alkalommal a járási hivatal vezetője így fakadt ki a közös tanács ülésén: „Tudjuk, hogy Salomváron a hamu alatt még izzik a parázs!" Igaza volt. A közös tanács vezetői is ott tartottak be a salomváriaknak, ahol csak tudtak. A falu kultúrháza egy régi, több évszázados épületben volt, a kor követelményeinek nem felelt meg. A lakosság pénzt és igen sok társadalmi munkát, a tsz pedig építési anyagot, fuvart és nagyobb összegű pénzt ajánlott föl, hogy a régi kultúrházat lehessen lebontani és helyére újat, korszerűbbet építeni. A bontási engedélyt ugyan megadta a megyei tanács, az építési azonban évekig halogatta. A falu lakossága boldog örömmel bontotta a házat, hogy az új fölépülhessen ott, ám amikor már mindent eltakarítottak, kiderült, hogy Egerszegen nem is akarják megadni az építési engedélyt. Először különböző kifogásokat találtak, hogy kevés 92