Bicsák Istvánné Szegedi Irén: Salomvár története (Zalaegerszeg, 2001)
III. A salomvári iskola története - 5. Az iskola élete a körzetesítésig
a bajuk a helyi hatalmasságokkal, s az igazgatót egy határszéli kis faluba helyezték 1-4. osztályos tagiskola tanítójának. Salomvárra pedig Resznekről jött egy középkorú pedagógus házaspár, a férj, Kocsis László lett az igazgató 1953. szeptember 1-től. A házaspár a tantestületbe és a falu közösségébe is hamar beilleszkedett. Kocsis László igen sokoldalúan képzett ember volt, nem csak jó nyelvtanár, de a zenéhez és a festészethez is értett. A tanulókból zenekart szervezett, az ünnepélyeken igen kedves, hangulatos műsorokat adtak. Sokat festegetett, bár inkább csak másolt szentképekről, levelezőlapokról. Repülőmodellező szakkört is vezetett, szinte minden szabad idejét a műhelyben töltötte. Emellett párttitkár is volt a faluban. Érthető, hogy ilyen sokirányú elfoglaltság mellett az igazgatói teendők ellátásra kevés ideje maradt, nem azt tartotta fő feladatának. 1959 nyarán egy váratlan megyei osztályvezetői látogatás döntő változást hozott életében. Az iskola környéke rendetlen volt, mindent felvert a gaz, ő pedig a festetlen, takarítatlan tanteremben szentképet festett. Betelt a pohár, az iskolát el kellett hagynia. Ugyanakkor a megye másik részén, Pókaszepetken is égett a talaj az ottani igazgató talpa alatt. Az 1956-os októberi események és személyi konfliktusai miatt neki is távoznia kellett. Megszületett a salamoni döntés: cseréljen iskolát a két igazgató. Mindkét helyen az igazgató felesége is pedagógus volt, mindketten szolgálati lakásban laktak, ezért az áthelyezésnek akadálya nem volt. így került Salomvárra igazgatónak 1959. augusztus l-jével Hegyi Aladár." 1933-ban szerzett tanítói oklevelet a soproni evangélikus tanítóképzőben. Kezdő pedagógusként a zalaistvándi evangélikus elemi iskolában tanított, majd az iskolák államosítása után onnan került körzeti igazgatónak Pókaszepetkre. Levelező úton a pécsi pedagógiai főiskolán magyar-történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Jól képzett, a pedagógus munkát és az iskola érdekét szívügyének tartó ember volt. Vasfegyelmet követelt tanártól, diáktól egyaránt. Nem tűrt ellentmondást, a véleménykülönbséget is szigorúan megtorolta. Ha valami felbosszantotta - ami igen könnyen ment - olyan hangerővel kiabált, hogy nemcsak a gyerekek, de a kollégái is rettegtek tőle, s olyankor meg sem mertek szólalni. „Körötte csend, amerre ment." El is érte, hogy aki csak tehette, elmenekült az iskolából. 1968-ban 4, 1969-ben 7, 1970-ben pedig 3 pedagógus hagyta el az iskolát a 12 tagú testületből. 1965/66-ban csak az igazgató és helyettese volt szaktanár, 6 tanító és 3 képesítés nélküli nevelő volt az iskolában. Nem volt jobb a helyzet a következő években sem, mindig tanított Ъ-А képesítés nélküli nevelő. Igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy a város közelsége révén, a tantestület fele-kétharmada Zalaegerszegről járt ki tanítani. Rendszerint képesítés nélkül kezdtek, s amint képesítést 62
