„Stephan Dorffmaister pinxit”. Dorffmaister István emlékkiállítása (Zalaegerszeg, 1997)

Galavics Géza: Dorffmaister István történeti képei

fél méter széles, hatalmas méretű, félköríves lezárású festmények, formailag is és funkciójukat tekintve is, hasonlóak a kolostor ebédlők zárófalát díszítő Utolsó vacsora vagy Kánai menyegző kompozíciókhoz, s itt is egy nagy és reprezentatív teret zárnak le két oldalán. Témaválasztásuk azonban radikálisan újszerű, mert a megrendelő a festőt két világi jelenet, a hely történetéből választott, országos jelentőségű esemény megfestésével bízta meg. A mohácsi csatavesztést már a 16. század s a későbbi korok politikai irodalma és közvéleménye is, nemzeti tragédiaként élte meg. Innen eredeztették az ország romlását, ezért volt mementó számukra a mohácsi csatamező. A 18. század vége felé, az utazási kedv megélénkülésével Mohácsot egyre többen keresték föl. Ott azonban a II. Lajos halálának (vélt) helyszínét jelölő s már félig elenyészett emlékkövön kívül semmit sem találtak, amely az arra járókat emlékeztette volna a tragédiára, segítette volna az eseményt felidézni és átélni. A mohácsi püspöki palota két óriási festményét s hozzá II. Lajos képmását (kat. sz. 28.) e hiány betöltésének igénye hívta életre, s a képek megfestésére a pécsi püspök gróf Esterházy László adott megbízást. Dorffmaister István a két csataképet azonos képi szerkezetbe foglalta. Magas, a képfelület kétharmadán húzódó horizonttal osztotta ketté a képteret, amelynek alsó, nagyobbik részében játszódik a csata, madártávlatszerűen ábrázolva. Az előtér kuliszszaszerűen elhelyezett fái, bokrai és patakmedre után frízszerűen rendezte el jellegzetesen aprófigurás alakokból komponált, harcoló csoportjait. Majd mögöttük hirtelen váltással a távolba vitte a tekintetet, s ott könnyed ecsetvonásokkal csak jelzésszerűen ábrázolta a történteket.

9 A két festmény megvilágításmódja, fényértelmezése különös módon erősen eltér egymástól. A második csata (4L kép) megfestése hagyományos, már-már historizáló karakterű. Dorffmaister a 17. századi németalföldi csataképek modorában, éles kontrasztoktól mentes, egyenletes világítással s ennek megfelelően árnyalt, tónusgazdag színezéssel él. Valószínűleg ez a kép készült el elsőként. Alakjai közt sorra feltűnnek a szentgotthárdi falképen szereplő csoportok és kompozíciós elemek, a török varkocsát megragadó katona s az ágaskodó és földre roskadó lovascsoport küzdelme, a felfordított lótetem, s más, kissé megváltoztatott motívumok is. Dorffmaister tehát járt úton haladt, amikor falképkompozíciója elemeit olajfestményén újra felhasználta. A festő a másik képén, az első mohácsi csata ábrázolásán (42. kép) újfajta megvilágítással próbálkozott. Az egész képfelületet éles, de egyenletes fénnyel világította meg, s ez formáit határozottabbá és tisztábban értelmezhetővé tette, a kép színvilágát, a különböző részek egymáshoz való viszonyát pedig kevesebb tónusra redukálta. Maga a kompozíció, miként párdarabja is, a barokk tradíciót őrzi. Nemcsak szerkezetben, alakrajzban, de még a részletek megfestésmódjában is. Az ábrázolás hitelességét a festő és közönsége néhány pontosan felismerhető részletre bízta: balra a háttérben a kanyarodó Duna csíkjára, a nagyharsányi hegynek a horizont fölé magasodó kúpjára, a háttér távoli sátortáborának, a szemben felsorakozó seregeknek elrendezésére, s balra az előtérben a csatatérre látogatóktól felkeresett malomra és a lovával a patakba zuhanó király alakjára (43. kép). Távol a - kép jobboldalán és közepén zajló - csatától, meredek, bokros patakmederbe hanyatlik a király, aki azt a jellegzetes, 16. századi díszpáncélt viseli, amelyet a bécsi udvari fegyvertárban századunkig II. Lajos páncéljaként tartottak számon. Dorffmaister István II. Lajost ebben a mellén nagy LS (valójában ES) betűjelzéssel ellátott páncélban külön is megfestette (44. kép), s képmásáról a 18. század végi látogatók (nyilván a megrendelő püspök közléséből) még azt is tudták, hogy azt a festő „bécsi originális" után készítette. Az előkép valószínűleg maga a páncél lehetett s nem pedig a mohácsihoz hasonló arckép. Képmásán ifjú, gyermekkirály néz ki a feltolt sisakrostély alól, s a hadvezéri ábrázolások toposzának megfelelően oldalán kard. jobbjában vezéri buzogány, balját pedig csípőre teszi. Tájba helyezte Dorffmaister a király alakját, balra erdős, bokros háttér, jobbra tágas mező elé. mintegy a csatára készen. Sisaktollját már feltűzte, kardját felkötötte, s páncélján, buzogányán megcsillan a napfény. Ez a fény fonja körül az egész páncélos figurát, határozott éles kontúrokat rajzolva a semleges háttér elé, s ettől az arckép kissé historizáló karaktert kap. A képet régen felirat díszítette, s a kompozíció alján ez állt: Rex, Pátriám Populosque suos, Regnique pénates Propugnaturus fortiter occubuit. Honját, népét s ősi hitünket védte királyunk: Hősiesen küzdvén érte a hősi halál. (Sajó Tamás fordítása)

10 Ez a három kép a mohácsi csata helyszínén egészen új jelenség a hazai művészet történetében. Nem valamely főrangú család tagjának haditettét ábrázolja, s hirdeti általa a család dicsőségét, s nem is az isteni gondviselés vagy a Patrona Hungáriáé gondoskodásának illusztrálására született. Országos, sorsfordító eseményt ábrázol tanúságul az utókornak, s ehhez a nemzet múltjának egy szeletét s a történet főszereplőjét idézi fel. Bár egy püspöki kastély díszének készült, mégis, úgy tűnik, mindenki számára lehetővé tették megtekintését, azaz közösségi funkciót is betöltött. Sokan keresték föl, s leveleikben, naplójegyzeteikben többen is megemlé85