Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Kostyál László: Zala megye képzőművészete a 20. században

Zala megye ezer éve resszív művészetéhez a tragikusan fiatalon elhunyt Bayer Csaba szenzibilis, sokszor meghökkentő, a hagyományos képi törvényeket semmibe vevő alkotásai jutottak a legközelebb. A szobrászok közül különösen karakterisztikusak Fischer György groteszk, torz, ironikus, mélységesen esendő és mélységesen emberi figurái (pl. Deák Ferenc mellszobra Nagykanizsán 1997, Díszkút Zalaegerszegen 1999.). 1987-től öt éven át működött a zalai művészeket tömörítő és támogató ZALA'ART Egyesület, amely a hasonló törekvések között országosan is vezető szerepet játszott, és amelyet az időszakra nagyobb rálátással bíró utókor akár önálló korszakhatárként is értékelhet. Az általa létrehozott ZALA'ART Alapítvány 1992-től évente díjat ad az arra legérdemesebb zalai alkotónak (1998-ig ZALA'ART Díj, 1999-től Vajda Lajos Díj). 1994-től működik a Kanizsai Képző- és Iparművészek Egyesülete, amely a város és környéke alkotóit tömöríti. A kilencvenes években elejétől nagy szerepet játszik a zalaegerszegi művészeti gimnázium megindulása, amely egyrészt alkotói műhelyt, kristályosodási pontot is jelentett (és jelent ma is), másrészt számos fiatalt orientált az alkotói pályára. Utóbbi szerepet tölti be Nagykanizsán Stamler Lajos ifjúsági szakköre, mely kiállításokat és művésztelepeket is rendez. Különösen nagyjelentőségű a megyeszékhelyen a nyolcvanas években szünetelő egerszegi (korábban egervári) művésztelep újjászervezése 1992-től. Vele párhuzamosan számos kisváros (Lenti, Letenye) és falu (Csesztreg, Cserszegtomaj, Rezi, Rédics stb.) rendezett és rendez nyári festő vagy faszobrász alkotótáborokat, ami - nem kis részben a fafaragó táborokban köztérre készített alkotásoknak köszönhetően — a képzőművészeti kultúra szélesebb elterjedéséhez vezethet. A táborok révén két jelentősebb (és több kisebb) gyűjtemény is kialakulóban van, amelyek egy, már a 21. században létrejövő megyei képtár alapjait teremthetik meg. A kortárs művészet törekvéseinek egyre szélesebb spektruma mutatkozik meg, folyamatossá vált az újabb és újabb fiatal alkotók megjelenése, s csökkenő mértékű a megyéből való elvándorlásuk, ami előremutató jel lehet. A hetvenes évektől a megye településein felgyorsult a köztéri alkotások állítása. Paizs László Városkapuja (1980), Palotás Józsefnek a város 750 éves jubileumára tervezett emlékműve (1996) Zalaegerszegen, vagy Ősze András Tiszta öröm című alkotása (1985) Nagykanizsán, a köztéri szobrokon korábban egyeduralkodó, klasszicizáló, látványelvű felfogástól eltérő, új szemléletű plasztikai formanyelvről tanúskodnak. A zalai szobrászok közül különösen is népszerű Németh János, Szabolcs Péter (Zászlóvivők, Zalaegerszeg, Petőfi laktanya 1974, Díszkút, Zalaegerszeg 1985, II. világháborús emlékmű, Gellénháza 1992. stb.), Rétfalvi Sándor (Emlékfal, Nagykanizsa 1985, Felszabadulási emlékmű, Lenti 1987, II. világháborús emlékmű, Nagykanizsa 1989. stb.), az őket követő generációból Fischer György, Farkas Ferenc („Hazafelé", Pacsa 1990, Hősi emlékmű, Bocfölde 1991, Váró s alapítási emlékmű, Hévíz 1993. stb.) és Béres János (Holocaust-emlékmű, Zalaegerszeg 1989, II. világháborús emlékmű, Bánokszentgyörgy 1991, II. világháborús emlékmű, Zalatárnok 1991. stb.). Az évszázadot és vele az évezredet Zala olyan, pezsgő művészeti élettel zárta, amelynek országos jelenléte is egyre kiterjedtebb, és amely nem nélkülözheti ugyan vendég művészek folyamatos jelenlétét, de arra nem a helyi művészet megteremtése vagy alapvető előmozdítása, hanem látókörének és kapcsolatainak további szélesítése céljából van szüksége. Buddháéi Tibor: Jel III 1995. Béres János: S\ent István 2000. 348