Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Szilvás Rudolf: A polgári kor egészségügyi szervezetének kialakulása

Silvas Rudolf: A polgári kor egészségügyi szervezetének kialakulása Szentgróton és Alsóendván l-l patika volt, a megyében összesen 10. A szegények, a megyei közszolgák, a rabok gyógyszerköltségeit rendkívül szigorúan ellenőrzött receptek és számlák alapján a Budai Számvevőszék hagyta jóvá, és a megyei főpénztár fizette ki a patikusoknak. Zala megye igazgatásilag 1850-től a soproni polgári kerülethez tartozott, amelynek egészségügyi osztálya a zalai egészségügyi ellátás és egészségügyi helyzet minden lényeges mozzanatáról jól értesült. A szakigazgatásban a jelentések elkészítésekor szabványos, kérdőíves módszert használtak. Különösen fontos volt ez járványok esetén. A hatalom tudatában volt annak, hogy a betegség, a korai halálozás, főleg ha tömegesen jelentkezik, nemcsak a családok ügye, hanem az államé is. Ezért a főbb betegségekről ismertetőt jelentettek meg, mint pl: „Ebdüh, veszettség ellen", „Instrukciók halálos veszedelemnél, ha nincs orvos", „Tudnivalók a koleráról", „Tudnivalók a himlőoltásról". A bábák számára a „Bábászati Kalauz" adott útmutatót. A szigorú jelentési és ellenőrzési rendszer nagyban elősegítette a megyei egészségügy szervezettségének fejlődését. A lakosság tudatlanságból fakadó közönye és a kuruzslók által gerjesztett ellenállása azonban gyakran nehezítette az egészségügyi és más közigazgatási szervek munkáját. Több ízben a zsandárokat kellett igénybe venni, hogy himlőoltáson való megjelenésre kényszerítsék a vonakodókat. A kéjnőket rendszeres orvosi vizsgálatra kötelezték. Az orvos a bárcán igazolta az egészségi állapotot. A titkos kéjnők, akik foglalkozásukat nem jelentették be a hatóságnak, gyakori okozói voltak a nemi bajos fertőzésnek, főleg a laktanyák közelében. A kórházban fekvőknek 10 %-a volt nemi bajos. A járási orvos jelentése szerint 1851-ben Kanizsa környékén és Muravidéken 950-en szenvedtek bujakórban. A trachoma is a Muraközben, valamint a letenyei járásban terjedt el. A megye 65 községében még 1895-ben is 1.314 trachomas beteget kezeltek. Előzőleg Perlakon 15 ágyas trachoma kórházat is fel kellett állítani, amelyet 1911ben 100 ágyas állami szemkórházzá fejlesztettek. A fertőzöttség felszámolása csak a 20. század közepére történt meg. A járványos betegségek közül a kolera, diftéria, vörheny, tífusz, vérhas szedte áldozatait. A megbetegedettek 20-40 %-a ekkor még belehalt betegségébe. A kolera, melyet kezdetben napkeleti epekórságnak dögletes nyavalyának neveztek, a lakosság számára mindig gyötrelmes veszélyt, a hivatali és az egészségügyi szervek számára nagy kihívást jelentett. Zalában a betegség 1831-ben vált ismertté és rettegetté, majd 1848-ban kevesebb, 1855-ben több áldozatot követelve újra felütötte a fejét. A kórokozó felfedezésére azonban csak 1883-ban került sor, így az érdemi megelőzés és a gyógyítás nehézségekbe ütközött. 1831-ben arra kötelezték a járásokat, hogy személyi fertőtlenítésre 10 akó ecetet, a lábadozó betegek fertőtlenítésére 50 akó bort és 2 akó pálinkát tartsanak készenlétben. 1855-ben azt ajánlották, hogy a beteg a tünetek jelentkezésekor rozs, égett bor, pálinka és kámfor keverékéből egy kupicányit fogyasszon el, amíg az orvos meg nem érkezik. A ragály terjedését nagymértékben elősegítették a kedvezőtlen higiénés viszonyok, a szegénység, a tudatlanság. Kevés volt az orvos, és a félelem miatt ideiglenes ápolásra sem jelentkeztek elegendően, bár toborzásukat és kiképzésüket még 1871-ben is rendeletileg írták elő. Az 1855. évi járvány alkalmával a lakosság több mint 6%-a betegedett meg, és szinte minden második beteg meghalt. De rettegtek a kutyaharapástól is, mert ebdüht, veszettséget okozhat. Az ebmarás megelőzése érdekében egy 1856. évi keszthelyi rendelkezés értelmében a kutyákat nappal láncon kellett tartani. A rendelet ellen vétőket egy forint bírsággal sújtották, amit a helybeli szegények ellátására fordítottak. Az egészségügyi szerveknek sok gondot okoztak a házasságon kívül született csecsemők. 1857-ben csak Kanizsán 113 „fattyút" adtak át bérdajkáknak. Közülük többen az elégtelen táplálás miatt elhervadtak és meghaltak, akik pedig életben maradtak, továbbra is szerencsétlenségre voltak kárhoztatva. A 19. század folyamán az elmebetegségek okairól vajmi keveset tudott az orvostudomány. A társadalom az ebben szenvedő szerencsétleneket kivetette magából. A közveszélyesek sürgős esetekben - megfelelő kórház hiányában — legtöbbször börtönkórházba kerültek, ahol az ápolók testi fenyítésektől sem riadtak vissza. Az 257 A\ 1886-ban épült zalaegerszegi kórhá^ és a% 1912-ben megnyílt kápolna (archív fotó a s%er%ő tulajdonában).