Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Szilvás Rudolf: A polgári kor egészségügyi szervezetének kialakulása

Zala megye ezer éve A polgári kor egészségügyi szervezetének kialakulása A helytartótanács 1752-ben kiadott rendelete nyomán Zala megyében 1764-ben állt munkába az első fizikus Ordinarius, a megye vezető orvosa. A közigazgatásban akkortól kezdett szakszerűvé válni az egészségügy megyei irányítása. 1770-ben megjelent az egészségügyi ellátást szabályozó „Generale normatívum in re sanitatis", amely egészségügyi bizottságok felállítására kötelezi a megyét és előírja azok feladatait. Az 1848-1849. évi szabadságharc, a jobbágyság felszabadítása, a társadalmi fejlődést kívánó nemesség törekvései elősegítették a polgárosodást, és e folyamattal együtt az egészségügy szervezetének és ellátórendszerének további fejlődését. A kedvező irányú változást a szabadságharc vérbefojtása, majd a két évtizedes elnyomás lassította, de megakadályozni nem tudta. A század második felében a megye egészségügyének szervezetében, irányításában határozott előrelépés következett be. A szervezeti és a működési feltételek javítását a népesség rossz egészségi állapota, a járványok elleni eredményesebb védekezés igénye, a kisszámú személyzet munkájának célszerűbb összehangolása tette szükségessé. A többnyire földművelésből élő zalai lakosságnak az egészségről, betegségről vallott felfogása jóval maradibb volt, mint a szomszédos megyékben élőké. Az orvosok, papok, tanítók intelmei sem ösztönözték azoknak az egészségkárosító szokások elhagyására, amelyekbe a kedvezőtlen életkörülmények szinte bele is kényszerítették a szegényparasztságot. A köznép, sőt gyakran az értelmiség is, jobban hitt a kuruzslókban, mint az orvosokban. Emiatt évtizedeken át, még a 20. század elején is nagyobb volt a csecsemő- és gyermekhalálozás, a gyermekágyi láz százalékos aránya, mint Dunántúl más megyéiben. A 7. életévük betöltése előtt elhalálozott gyermekek jelentős százalékát haláluk előtt nem látta orvos, holott erre törvény kötelezte a szülőket. írás-olvasás tudatlanságban is vezető helyet foglalt el a megye. Smalkovits Mihály megyei főorvos „Zala megyének éghajlati, természeti és egészségügyi rajza" című, a megyehatóságnak 1852-ben felterjesztett tanulmányában a környezeti ártalmakat, az időjárást, a talajviszonyokat, a rossz életmódot és a szegénységet okolta a betegségekért. Tapasztalatai szerint az alsólendvai járás egyik térségében az emberek, mint a békák a mocsarakban, tisztátalan lakásokban, nyomorultul élnek. Gabonájukat lovaiknak adják, maguk inkább koplalnak. A megyeszerte gyakori köszvénybetegséget azzal indokolta, hogy a paraszt rossz ruházatban, a hideg földön, állatja mellett hál. Véleménye szerint Göcsejben — amit a Zala folyó, a Válicka, a Kerka és a Cserta patak határol — alacsony termetű, sápadt arcú, rosszul táplált emberek élnek, akik korán meghalnak. Kenyerük sincs mindig, a húseledel igen ritka. Kemény, vad bort isznak, amit eladni nem tudnak, de nem is akarnak. Göcsej és Muraköz kivételével a megye többi részén jobb a helyzet, jobbak a talajviszonyok és a föld termékenysége. 1857-ben a vérhasjárvány kapcsán a főorvos arra figyelmeztette a lakosságot, hogy a forró nappalok és az őket követő hűvös éjszakák, valamint az éretlen gyümölcs és a lenáztatáskor elszennyeződött víz fogyasztása okozza a betegséget. A megye szegénysége annyira közismert, hogy még a 20. század első felében is „sötét Göcsejről" beszéltek, ha Zala szóba került. A 19. században a Csáktornyától Balatonfüredig terjedő megyében igen kevés volt az orvos és a képzett bába, akik a nagy távolság miatt sokszor már eleve késve érkeztek a betegekhez. A 79 megye közül Zalában volt a legtöbb település, de ezeknek csak 5 %-a volt 1.000 lélekszámon felüli. Az egészségügyi szakigazgatás szervezete és tevékenysége A szakmai szervezet élén a megyei főorvos állt, akinek a közvetlen hivatali felettese a Bach-korszak idején a megyehatóság vezetője, köznyelven a megyefőnök volt, a kiegyezés után pedig a megyei közigazgatás vezetője, az alispán. Az elsőfokú hatóságok vezetői a járási főorvosok, akik — a szakmai ügyek kivételével — a járási főszolgabírók útján tartottak hivatalos kapcsolatot a megyei főorvossal. A megyei és a járási főorvosoknak a közigazgatásban javaslattételi joguk volt, intézkedésre — járványok kivételével — csak a felettes szerv volt jogosult. A megyei főorvos feladata a megye egészségügyének irányítása volt. írásbeli jelentéseket kellett készítenie az egészségügy helyzetéről, javaslatokat terjesztett fel a működési feltételek javítására. Felügyelte az egészségügyi személyzet munkáját — különös tekintettel a járványokra, a himlőoltásra, az elmebetegek, vakok, süketnémák, lelencek, kéjnők, börtönbe zártak, szegények, balesetesek, mérgezettek, öngyilkosok ellátására. Kötelessége volt a kisdedóvók, gyógyszertárak, fürdőhelyek, a többnyire laikus halottkémek ellenőrzése, valamint a halottszemle, a boncolás és gondoskodnia kellett az orvosi műszerekről. A század közepén csonkítási, koponyalékelési, szülészeti, egyveleg és boncolási eszközök készletben tartását követelték meg. A felügyelet kiterjedt az állategészségügyre is, mivel a 60-as évekig járási, a 70-es évek elejéig megyei állatorvos nem dolgozott a közigazgatásban. A megyei és járási főorvosoknak ezért állategészségügyi képzettségük is volt, marhavész vagy más járvány esetén javaslatot tettek korlátozó intézkedések meghozatalára, boncoltak és terápiát írtak elő. A magán állatorvosok száma 6-8 közt mozgott. Az 1850-es években Kanizsán és Egerszegen 2-2, Füreden, Tapolcán, Sümegen, Keszthelyen, 256