Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Petánovics Katalin: Zala megyei summások

Zala megye ezer éve Legfontosabb közös vonásuk, hogy a summásgazdák mind szegény emberek voltak. Legtöbbjüknek volt 1-2 hold földje, de akadtak teljesen nincstelenek is. A harmincas években előfordultak közöttük mesteremberek, sőt leszerelt csendőrök is. Zalában háromféle módon lett munkásgazda valakiből. Az egyik mód, hogy maga ajánlkozott— azaz levélben fölkereste az uradalmat, majd a válasz után személyesen is jelentkezett. Róluk egységesen azt tartják a volt summások, hogy dologtalanok, többnyire talpnyalók és kétszínűek. Belőlük került ki a más bőrén gyorsan meggazdagodni vágyó, épp ezért a legrosszabb kosztot adó típus. A gazdaságokat váltogatták részben a nagyobb haszon reményében, részben azért, mert az uradalom nem kötött velük szerződést, attól tartva, hogy miattuk nem kapnak megfelelő munkásokat. A másik lehetőség, hogy ajánlották:, az uradalmak intézői falusi ismerőseiktől — jegyzőktől, papoktól — kértek bandagazdának való értelmes, józan szegény embert. A harmadik lehetőség volt, hogy elsőmunkásokból'az uradalom emelte ki őket. Zalában a summásgazdák legnépesebb csoportját éppen ők alkották, akik maguk is summásként kezdték. Volt, aki 17 évig dolgozott elsőkaszásként, volt, aki 5-6 évi szolgálat után kapta meg a munkásgazda jelképét, a görbe botot, volt, aki eleve azzal a szándékkal szegődött el, hogy igyekszik, hajtja magát, hogy elsőmunkás, majd gazda lehessen. Természetesen nem minden elsőmunkás volt alkalmas vezetőnek. Nemcsak szorgalmas, hanem értelmes, rátermett, tekintélyes embernek kellett lennie, hogy az írásbeli teendőket is képes legyen ellátni, és a munkások is elfogadják. Tehát agaddá léte szükséges volt - ezt a summások is tudták — azonban a gazda személye már erős kritikai megítélés alá esett. Milyen volt az ideális summásgazda? „Jókiállású, derék (erőteljes), javakorbéli ember"-nek kellett lennie, mert a gyenge szervezetű vagy idős gazdának — „aki csak káronkonni tudott, de rendet tartani nem" — nem fogadtak szót. Nem kis feladatot jelentett 150-200 különböző faluból jött, más-más természetű embert összefogni, akik között volt összeférhetetlen, részeges, munkakerülő. „A gyönge pallért letaposták" — emlékeztek a volt summások. Azt a bandagazdát szerették, aki erélyes volt, de nem beszélt durván az emberekkel, nem nézte le őket megváltozott helyzete miatt. О maga nem dolgozott — ezt a gazdaság a folyamatos ellenőrzés kötelezettsége miatt meg sem engedte volna. Noha az uradalmi ranglétra legalsó fokán állt, mégis rendelkezett némi hatalommal, amelyet a mindig magánál hordott kampósbot — a ,görbe bot" — jelképezett. A hatalma főként a szerződtetésben nyilvánult meg. Azt vett föl, akit akart, s ha a munkás többszöri figyelmeztetése ellenére sem illeszkedett be a közösségbe, elküldhette. A munkások között adódó vitás kérdésekben a szava döntött, amit elfogadtak. О vetett véget a fiatalok esti szórakozásának, hogy pihenjenek, de reggelente ő keltette a munkásokat: „Jó reggelt emberek! Elmennyünk!" — A durva, fölényes gazda csak beordított az ajtón: „Auff! Főkeni!" Minden este bement az irodába, ahol az intézőtől vagy a majorgazdától megkapta a másnapi teendőkre az utasítást. О osztotta be a munkásokat, s tőle kérték számon, ha a summások nem, vagy nem a kellő minőségben végezték el pl. a cukorrépa kapálását. A napi étkezést az ő szavára kezdhették el, s a munka végét is az о „Ни/аГ kiáltása jelezte. De az ő felelőssége volt az is, hogy az általa szerződtetett munkások a kívánt időben és teljes számban megjelenjenek. Aki hiányzott, azt a gazdaság az illető lakóhelyéhez közel eső jegyzőségen jelentette, ott utasították a csendőröket, hogy a munkást kísérjék el a gazdaságba. A jó gazda nagyon is jól ismerte a munkások sérelmeit, amelyeken igyekezett segíteni. Tudunk olyan gazdáról, aki a teljesíthetetlenül magas követelmény miatt egyezkedett a gazdasággal, és sikerült némi engedményt kicsikarnia. Bábolnán az intéző októberben is hajnali 3-kor ébresztette a munkásokat, de a mögötte álló gazda intett, hogy ne keljenek föl. Másnap csendőrök jelenlétében faggatták, hogy miért nem mentek ki a summások. О azonban a szerződésben kikötött munkaidőre hivatkozva megvédte a munkások jogait. Az igazsághoz tartozik, hogy olyan nagyon nem mertek zúgolódni se a munkások, sem a summásgazda, mert a csendőrök rögtön a gazdaságban termettek, s akit egyszer „lázításért" elküldtek, annak híre ment, s a következő években nem kapott munkát, mert senki sem merte szerződtetni. Az uraság a hangulat lecsillapítására pl. a ledolgozott vasárnapi túlórákért legtöbbször ígért valami kis többletfizetést, de hogy ezt a végelszámolásnál megadták-e vagy sem, a summások sohasem tudták meg. A pallérság — 238 Zalai summások Kéttornyúlakon, 1935 (Balatoni Múzeum).