Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Petánovics Katalin: Zala megyei summások

Petánovics Katalin: Zala megyei summások ahogy a volt bandagazdák mondták — idegfeszítő munka volt, már csak az örökös két tűz között őrlődés, és a felelősség miatt is. Megfizette-e őket méltóképpen a gazdaság? A gazdák járandósága gabonában és pénzben kétszerese volt az első osztályú munkásénak, a nagyfizetőének, aki a terméstől függően, de átlagosan úgy 6-8 mázsa gabonát kapott a végelszámoláskor. Ezen kívül fáradozása s kiadásai fejében minden munkás után 0,5-1 pengőt, vagy 5-10 kg gabonát utaltak ki neki. A legtöbb gazdaság 12 hold kukoricaföldet, esetleg rétet is biztosított számukra. Helyenként tiltották, másutt megengedték a sertés és baromfitartást is. A munkásgazdák élelmesebbje saját borát mérte ki a summások között - bár ezt a hatóságok tiltották. Feleségük, a mindenkori főszakácsnő fizetése azonos volt az elsőosztályú munkás bérével. (A szakácsnőké megegyezett a kisfizetőkével, akik 1,5-2 q gabonával kevesebbet kaptak, mint a nagyfizetők.) Ha ügyesek és kitartóak voltak, 16-20 évi közös keresetből sikerült annyit összerakosgatniuk, hogy házat építhettek, és 5-6 hold földet is ragaszthattak hozzá. Ezáltal megváltozott a falujukon belül is a társadalmi helyzetük. Tapasztalt, az új gazdasági eljárásokat ismerő - esetleg otthon is meghonosító - tekintélyes emberek lettek, akiknek már nem „illett" télire erdei munkára szegődniük. Elöljárónak, bírónak, gazdakör elnökének, sőt munkásképviselőnek is megválasztották őket. A munkásgazdák többsége igyekezett a gazdaságnak is, a munkásoknak is a kedvében járni. A legfontosabb a munkahelyük volt, amit meg akartak tartani, de ahhoz, hogy megmaradhassanak, jó munkaerőt kellett előállítaniuk, tehát a munkásokkal is emberségesen kellett bánniuk. Ezt mindenek előtt a jó és elégséges étellel lehetett elérni. Ez volt a legfontosabb. A lelkiismeretes gazda a föl nem használt nyersanyagot nem magának tette el, hanem azt az uradalom visszaváltotta tőle, és az érte kapott pénzt szétosztotta a banda tagjai között. Az ilyen ember munkásaival együtt utazott haza, míg aki „megspórolta" a csapat fejadagját, az napokkal később érkezett, mert félt tőlük, és nem akarta, hogy lássák, mit rejteget előlük. Voltak olyan munkásgazdák is, akik az évek folyamán megváltoztak: ittak, gorombáskodtak, urizáltak, gyenge kosztot adtak és lenézték a munkásokat, pedig ők is közülük emelkedtek egy kicsit jobb sorsra. Ezt a típust az uradalmak sem kedvelték, és amint lehetett megváltak tőlük. A summás életforma, amelyet a nagybirtok rendszer fejlesztett ki és konzervált a 20.század közepéig, az 1880as évektől 1945-ig tartott. A munkásgazdák ennek az elmaradt gazdasági formának egyik feladatkörét látták el. Egyénenként elkövethettek komoly hibákat, de együttesen nem érdemelték meg az elmarasztalást. 1948 után sokukat munkáshajcsárnak titulálták és kitúrták a falu vezetéséből, a szerencsésebbek gazdaságbeli tudását, tapasztalatát a falusi tsz-ek vagy az állami gazdaságok kamatoztatták. 239