Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Petánovics Katalin: Zala megyei summások

Petánovics Katalin: Zala megyei summások közöttük olyan férfi vagy nő, aki szeretett olvasni, és a télen elolvasott regényeket előadta. Ha későre járt az idő, a mesélő megkérdezte: „Csont?" — Ha nem feleltek, abbahagyta. Ha azt mondták: „Hús!", akkor tovább mesélt. A hiedelemtörténetektől féltek. Ezeket az asszonyok csak egymás között beszélték. Az éneklési kedv a hazautazás előtt nőtt meg igazán. Ilyenkor kerültek elő a summás témájú dalok, amelyek dallamukban és szövegükben egyaránt a katonadalokra emlékeztetnek, ahogy az életmódjuk — és ennek megfelelően szókincsük is — hasonló volt a katonákéhoz. A summásoknak két hagyományos szokása volt, és mind a kettő az aratáshoz kötődött. Az első nap, amint felállt a 100-150 fős aratóbanda, élén az elsőkaszással, és elkezdték az aratást, kijött megnézni őket az uraság, a bérlő, vagy ha ők nem, hát az intéző. Helyenként az első-, másutt a legbátrabb marokszedő fölkapott néhány gabonaszálat, s jó egészséget, jó aratást, bő termést kívánva átkötötte az uraság (intéző, sok esetben a munkásgazda) derekát, két kezét, vagy a nyakát, aki ezért megajándékozta pénzzel, vagy egy szép kendővel. Aratás végeztével az utolsó kévét egy megkönnyebbült „hála Isten!" kiáltással földobták a levegőbe, ezért ezt hálaisten kévének nevezték. A szerencsés aratás mindenkinek nagy testi-lelki megkönnyebbülést okozott. A korábbi századokban az aratószerződésekben szerepelt az áldomásadás kötelezettsége, amelyről a 19-20. században szépen megfeledkeztek. Darányi Ignác földművelési miniszter a századfordulón vissza akarta állítani a szokást, ezért felhívta a gazdaságok figyelmét, hogy ismét elevenítsék fel a régi hagyományt. Ennek ellenére a gazdaságok egy része nem foglalkozott a kérdéssel, mások fölkarolták a kezdeményezést. Madarassy László külön tanulmányt szentelt az aratási szokásoknak, és ismertette az aratókoszorúk változatos formáit, hogy segítse helyreállítani a hajdani szokást. A summások — akik egyben aratók is voltak — ha elégedettek voltak a fizetséggel, étellel és a bánásmóddal, akkor az uraságnak vagy az intézőnek szép aratókos^prút kötöttek az összes gabonából, mezei virágból, s nemzetiszínű vagy feliratos szalaggal átkötötték. A következő aratásig az irodában vagy a magtárban a falra akasztva lógott. Ha rosszul bántak velük, a koszorú elmaradt az uraság szégyenére. A zalai aratók koszorúja többnyire a magyar szent koronához hasonlított. A megye nyugati részén koszorú helyett Jé^us kévét adtak. Erről a szokásról egy 1838-ban írt tanulmányban Plunder Ferenc is megemlékezett. A Jézus kéve férfi könyök hosszúságú — minden terményből, vagy csak búzából összeválogatott - kicsi kéve, amelyet nemzetiszínű szalaggal, vagy mezei virágokból kötött koszorúval kötöttek, fogtak össze. A koszorút egy leány és egy legény, a Jézus kévét egy leány vitte. A Himnusz eléneklése után vagy ők, vagy nevükben a bandagazda köszöntötte az uraságot, kívánva neki szerencsét, egészséget és boldogságot. Az uradalom áldomást adott. Utána táncmulatság kezdődött. A szakirodalom többször utal a summások kultúra közvetítő szerepére, amely valóban igaz. Hogy a Dunántúl megyéit sorra járó summások mégsem hoztak haza olyan mennyiségű folklórkincset, mint gondolnánk, annak több oka is van: 1. egy-egy járásban ugyanazok a munkásgazdák szegődtettek, bármelyiket választották, a banda tagjai ugyanarról a vidékről valók voltak, kultúrájuk hasonló; 2. ugyanazon nagybirtok különböző majorjaiban dolgozó — de más megyéből származó — munkáscsoportok nem érintkeztek egymással. Ha mégis átrándult 1-2 fiatalember hozzájuk, az csak kíváncsiskodó, érdeklődő látogatás volt; 3. a korábban többször emlegetett idősebb és fiatalabb generáció ízlésvilága merőben más volt. Az idősebbek még tanultak egymástól sokversszakos balladát is a munkán, ez már a fiatalokat nem érdekelte, idejétmúltnak tekintették. Ok a városból hozzájuk jutott könnyű műfajokat szerették, azt tartották modernnek, követendőnek. Ezek azonban átmeneti jellegük miatt nem épültek be a faluközösség kultúrájába. A summásokról szóló szakirodalom ritkán foglalkozik behatóan a gazdák személyével - akiket Zalában summásga^da, munkásga^da, bandaga^da, munkáspalléméven is emlegetnek — vagy ha megteszi, akkor főként az általános tudnivalókat mondja el róluk, esedeg igazságtalanul ítéli meg őket, mert nem méri fel teljes mélységében feladatuk kényes kettősségét. A róluk kialakult sematikus képet szeretnénk árnyaltabbá tenni, ezért röviden vázoljuk azokat a sajátos táji vonásokat, amelyek a zalai summásgazdát jellemezték a húszas évektől 1945-ig. 237 Táncmulatság, Kéttornyúlak, 1935 (Balatoni Múzeum).