Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Petánovics Katalin: Zala megyei summások

Zala megye ezer éve Gyakori betegség volt a napszúrás, mert a nők a nagy melegben ledobták a védelmet nyújtó kendőt, a férfiak a kalapot. Egy-egy forró napon 80-100 munkás közül 7-8 személy lett rosszul. Kínzó fájdalmat okozott a karon és a lábon a tarlóseb. Némelyeknél úgy elmérgesedett, hogy az őszi munkára nem is tudtak visszamenni. Előfordult, hogy a csendőrök visszakísérték, de az orvos nem engedélyezte a munkába állását. Béréből lefogták a szerződésben ilyen esetekre kikötött 50 vagy 100 kg gabonát. A gazdaságoknak gondolniuk kellett a balesetbiztosításra is. Kéttornyúlakon (Veszprém m.) az uradalom kb. 20-30 személyre kötött biztosítást. A cséplőgépek mellett dolgozók közül még külön 50 főt biztosított. A zalai summások a trachomán kívül csak az 1913-as törökbálinti tífuszjárványra emlékeztek. Külön barakkba vitték a betegeket, az orvos naponta látogatta őket, az uraság pedig a helybéli szülésznőt fogadta fel ápolónak melléjük. A végelszámolásnál bérüket hiánytalanul megkapták. Mivel a tífusz a rossz körülmények miatt hol itt, hol ott ütötte fel a fejét, a BM 1941-es rendelete szerint a vándormunkásokat munkába indulásuk előtt legalább 6 héttel hastífusz elleni védőoltásban kellett részesíteni. Szinte csoda, hogy a mostoha körülmények ellenére viszonylag épen, egészségesen tértek haza. Csoda azért, mert 6-7 évesen megkezdték a szolgálatot kiskanászként, 8-10 évesen napszámért szőlőt gyomláltak, vagy részes kukoricát kapáltak. A korán kezdett munka és a hiányos táplálkozás miatt bizony soványak, fejletlenek voltak. Egy kicsit jobb életük akkor kezdődhetett, amikor egy családból 3-4-en is summásnak szegődhettek. De keresetüket nem az öltözetükre költötték, mint a matyó summások, hanem egy kis földre, házra. Nem csoda, ha Illyés Gyula szakadtnak, megviseltnek látta őket. „Aszottak vótunk, mind a karó" — mondták. A faluba hazamenve messziről látszott rajtuk, hogy summások, olyan fekete, cserzett volt az arcuk, a bőrük. Ahogy a bevezetőben említettük, a summásmunkát két fő tevékenység határozta meg: a tavaszi és őszi répamunka, valamint a nyári aratás-cséplés. A kétfajta tevékenységet más-más munkaidőben végezték. Az aratást látástól vakulásig — mondhatjuk úgy is, hogy a végkimerülésig -, a répamunkát napkeltétől napnyugtáig. Nyáron csak a vasárnapjuk volt szabad, ősszel a szombat délutánjuk is. Szabadidejükben a lányok összekarolva elsétáltak a közeli faluba, bementek a temetőbe, a templomba, a boltba, a férfiak a kocsmába. Estefelé pedig mindig táncoltak. Nyáron az udvaron, ősszel a barakkban vagy az istállóban a középső járdán. A cselédfiúk hozták a citerát, később a tangóharmónikát, és „megtáncótatták a bóhákat". Egyébként a cselédek lenézően viselkedtek a summásokkal szemben átmeneti otthontalanságuk miatt, de a mulatságban nem volt különbség. A harmincas évek közepétől a fiatalabb summások összebeszéltek, s megtanultak valamilyen hangszeren - hegedűn, cimbalmon, brácsán, nagybőgőn — játszani, és mindig együtt szegődtek el. Nemcsak a summásbálokon jutottak pár fillér jövedelemhez, hanem meghívták őket a közeli falvakba a búcsúi bálokba, sőt lakodalmakba is. Maguk mondták, hogy nem annyira a tudásukért, hanem fiatalos jókedvükért, humorukért szerették őket. A summások eltanulták egymástól a legújabb táncokat, divatos kuplékat, és télen a faluban megtanították rá az otthon-maradottakat, akik alig várták, hogy hazajöjjenek. Az idősebb és a fiatalabb summásgeneráció érdeklődése elég élesen elvált. Az idősebb nemzedék még népdalokat, valamint ún. magyar nótát énekelt, régiesebb táncokat járt. A fiatalok ezt lenézték, meg sem tanulták, kivéve a vidám népdalokat és a magyar nótákat. A munkán a nótázás egy kicsit hozzátartozott a summásvirtushoz. Ha szekéren távolabbi földekre vitték őket dolgozni, akkor a falvakon végestelen végig teli torokból daloltak a lányok, s élvezték, hogy a kapukba állva hallgatják őket. Dúdolgattak kapálás közben is — némelyik intéző szinte megkövetelte tőlük. De ők is szívesen megtörték a munka egyhangúságát mondókákkal, rövid történetekkel, viccekkel. Ugyancsak daloltak a munkáról hazafelé gyalogolva. Mindig pattogósat, amelyre könnyen lépdeltek — akárcsak a katonák. Vacsora és mosakodás után a hosszú őszi estéken a ládákon ülve tanulták a nótákat, hallgatták a meséket. Emlegettek olyan férfiakat és nőket, akik sok szép mesével tették széppé estéiket. A férfiak a betyármondákat és a tréfás történeteket szerették, a nők a tündérmeséket és a szerelmes történeteket. Mindig akadt Cukorrépa kapálása Zalavárott 1933-ban (Balatoni Múzeum). 236