Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Petánovics Katalin: Zala megyei summások

Petánovics Katalin: Zala megyei summások Aratásban gyakran 11 óra körül kerültek a majorba olyan fáradtan, hogy sokan enni sem bírtak. Csak sietve lemosták arcukról, kezükről a port, izzadságot az itatóvályúban (a béresek bosszúságára) és már feküdtek is le, hogy hajnali 3 óráig ájulás-szerű mély álomba merüljenek. Ősszel több idejük lett volna a tisztálkodásra, de reggelente hóharmat borította a répaföldet, s a fiatal félkezes gyerekek, akik a kiböködött répát húzták ki a földből, sírtak, annyira fájt a kezük a hidegtől. Esténként lavórba, korsóba bekészítették a vizet, hogy reggelre ne legyen olyan jeges, mint a kútnál, és abban egy kicsit fölfrissítsék az arcukat. Volt, aki csak a szájába vett vizet kente az arcára, és már készen is állt. Egy hétig ugyanabban a százszor átizzadt, poros, piszkos alsóruhában (a hideg őszön sokan még a felsőt sem vetették le) aludtak, amiben nappal dolgoztak. Alig várták a hét végét, hogy megszabaduljanak a piszoktól. A heti nagy tisztálkodás ideje a vasárnap volt. A nők kora reggel nagy katlanokban, fazekakban melegítették a vizet. Saját ruhájukon kívül kimosták a kaszásukét és a kötőjükét, de volt, aki 8-9 emberre is mosott, mert szüksége volt a külön keresetre. Délutánra a megszáradt ruhákat kivasalták, megfoltozták. A lányok a varrnivalót a mezőre is magukkal szokták vinni, s az 1 órás ebédszünetben is varrtak, hogy ősszel új ruhában, vagy legalább új kötényben mehessenek haza. A férfiak megmosakodtak, megborotválkoztak, s az alkalmi borbéllyá átvedlett társaik megnyírták őket. Ünneplőbe öltözve a hét egyetlen napján embernek érezhették magukat. Nem csoda, ha a kenyérért mindent vállaló summások lázadoztak és a végsőkig ellenálltak, ha valamilyen sürgős munka miatt elvették a vasárnapjukat. Az eddig elmondottak már sejtetik, hogy milyen védtelen volt mindenki a fertőzésekkel szemben. A harmincas évek legelterjedtebb betegsége a trachoma volt, amely a summások között gyorsan terjedt, s hazahurcolták a falujukba is. Zala megyében a harmincas évek végén a letenyei és a nagykanizsai járásban különösen sok volt a nyilvántartott beteg. A kór terjedését úgy próbálták megállítani, hogy a munkára jelentkezőknek kötelező szemvizsgálaton kellett átesniük, mégsem sikerült teljesen kizárniuk a fertőzötteket. Akiről 8 napon belül kiderült, hogy valamilyen betegsége van, azt az uradalom hazaküldte. De ha valaki a munkán betegedett meg, akkor a gazdaság 8 napig kezeltette. Azután legszíveseb-ben megszabadultak volna a beteg munkástól, és sokhelyütt meg is tették ezt. Azonban a visszaemlékező volt zalai summások szinte egyöntetűen azt mondták, hogy vagy az orvos, vagy a munkásgazda nem engedte elküldeni őket, mondván, itt betegedtek meg, itt is kell meggyógyulniuk. Az emberekkel való bánásmód nagyban függött az uradalom vezetőitől és a munkásgazdától. Ahol emberként vették őket számba, ott bajaikat is orvosolták. Ahol csak igavonókat láttak bennük, ott nem törődtek velük. Különösen nehéz helyzetben voltak a nők, akik havibajuk miatt sokat szenvedtek. Ha az emberséges kaszás megsajnálta a marokszedőjét és elküldte, hogy tegye rendbe magát, s ezt észrevette a pallér, mindkettőjük fél napi keresetét levonta. Még ennél is ridegebbül bántak az állapotos asszonyokkal. Az uradalmi szerződések egy része külön kikötötte, hogy őket nem szabad felvenni. Szegények ameddig csak lehetett, rejtegették a terhességüket, mert szükségük volt a keresetükre. Amint meglátszott rajtuk, hogy gyermeket várnak, azonnal elküldték őket. Máskor a kímélet nélküli hajsza miatt idő előtt hozták világra halott kis magzataikat kint a mezőn, vagy a szálláson mindenki szemeláttára. Az uradalom a temetésről gondoskodott, de jó néhány esetben a csendőrök is vizsgálatot indítottak, hogy nem szándékos tettről van-e szó. Gyakori betegség volt a hűlésből eredő tüdő- és mellhártyagyulladás, vagy a torokfájás. A pallérok ugyanis a szemerkélő esőben nem engedték fedél alá a munkásokat, akik vizes ruháikban megbetegedtek. Pápapálházán (Veszprém m.) egyik fiatal munkás tüdőgyulladás miatt meghalt a kórházban. A gazdaság eltemettette a legközelebbi faluban. Noha sürgős dologidő volt, a summások engedélyt kaptak, hogy aki akar, elmehet a temetésre! A következő beteget a munkásgazda felesége és a szakácsnők már gondosan ápolták, így meg is gyógyult. Cséplő csapat, Tapolca 1927 (balatoni Múzeum). 235