Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Petánovics Katalin: Zala megyei summások

Zala megye ezer éve sok egyik oldalán a férfiak aludtak, a másik oldalon a lányok, asszonyok. A házaspárok a lányok részén a sor vége felé kaptak helyet. A fekvőhelyek közé talpalatnyi széles kis utat tapostak, ez volt a bogárárok. Fejük fölött a jászol magasodott, ott tárolták a hétköznapi ruhájukat, a tálat, a korsót, a kenyeret és a szalonnát. Az 1921-es genfi munkaügyi konferencia foglalkozott a mezőgazdasági vándormunkások szállásának kérdésével. Az ott kidolgozott ajánlást az országgyűlés 1925-ben elfogadta, és 1928-ban, 1930-ban a munkaügyi és népjóléti minisztérium körrendeletben fordult a hatóságokhoz, hogy megfelelő szállást, tisztálkodást és étkezési körülményeket biztosítsanak a munkásaiknak a fertőző betegségek (tífusz, vérhas, trachoma) megelőzése, valamint a „közerkölcsiség"" szempontjából. Az idősebb summásgeneráció nem érte meg a valamivel jobb körülményeket, de a 20-as években született fiatalabb nemzedék már csak elvétve aludt a földön. A legtöbb uradalom a harmincas évek közepétől deszkapriccseket csináltatott az istállókba. Nem állt ez másból, mint bakokra fektetett deszkaszálakból, amelyeket egyvégtében alakítottak ki. Lábtól csúsztak az emberek a fekhelyükre, és a ládájukat préselték falként egymás közé, így teremtve meg a saját külön kis fészek illúzióját. 1935 után egyes gazdaságok ideiglenes deszkabarakkokat építettek a munkásoknak, ahol emeletes ágyakon, szalmazsákon külön aludtak a nők és a férfiak, és az élelmüket is külön helyiségben tárolták. Ahol törődtek a munkások szállásával, ott törődtek a környezetükkel is. Hosszú asztalok mellett étkezhettek, tiszta udvar, virágágyás enyhítette 6 hónapos otthontalanságukat. A summások azzal magyarázták jobb életkörülményeiket, hogy a 30-as évek második felétől Németországba is toboroztak magyar mezőgazdasági munkásokat, akiknek jelentős része - legalábbis az általam ismert zalai summások — nagyon jól kerestek, családias légkörben, saját főztükön éltek. A külföldi munkavállalás lehetősége befolyásolta és felértékelte az itthoni summás keresletet. Ezt a gazdaságok egy része felismerte, és változtatott a korábbi rossz állapotokon. A kivételek csak a szabályt erősítették. A legtöbb majorban maradt minden a régiben. Se barakk, se asztal, se pad. Csak álltak sorban a konyha előtt, ahol a szakácsnők kimérték a leginkább levesből vagy kukoricakásából álló vacsorájukat, és ölükben a lábasukkal ott kucorodtak le enni, ahol találtak egy kis farönköt vagy téglarakást. A reggelit, az ebédet és az uzsonnát a mezőn fogyasztották el. A három étkezés közül ebédkor kaptak főtt ételt, amelyben hetente 4-5 alkalommal bab és krumpli szerepelt. Húst, sült tésztát leginkább vasárnap láttak. A másik két étkezéshez egy hónapra előre kiosztották a szalonna adagjukat, friss kenyeret naponta sütöttek a konyhán. Sok szegény ember szalonnájának felét, vagy friss kenyerét eladta a faluban, hogy ezzel is növelje sovány keresetét. Boross Marietta adatai és a summásgazdák emlékezete szerint a zalai summások a két világháború között 1 hónapra átlagosan az alábbi nyersanyagmennyiséget kapták: főző liszt: 7,5 kg kenyérliszt: 21 kg bab: 3 kg zsír: 0,9 kg szalonna: 2 kg hús: 2 kg só: 0,9 kg paprika: 0,02 kg ecet: 2,5 1 burgonya: 15 kg Lencsés Ferenc a három legnagyobb summásmegye — Borsod, Heves, Zala — élelmiszeradagját összehasonlítva megállapította, hogy a 40-es években „a zalaiak élelmezése több gazdaságban nemcsak kalória, hanem pénzérték tekintetében is a legalacsonyabbak közé tartozott". Nem csoda, ha a summásdalok az ételek silányságát, az ellopott zsíradagon zsebórát vevő summásgazdát ócsárolják, s egy-egy uradalomról elsősorban az ott kapott étel minősége alapján mondanak véleményt. Az idősebb summásgeneráció életében sok minden másként volt, mint a fiataloknál, akik a 30-as években már nem ettek közös tálból. Korábban említettük, hogy az egy faluból egy helyre szegődő lányok közösen vettek egy nagy tálat, aratásban egymás mögött szedték a markot, kapálásban egymás közelében fogtak sort. Mindezt a célszerűség diktálta. A régi szokás szerint 2 vagy 3 kas^aerő (egy kaszaerő = 1 kaszás, 1 marokszedő, 1 kötélvető-kötöző) azaz hat vagy kilenc ember evett a közös tálból. A tálalást pedig fölváltva a marokszedők végezték. Amikor megjelent az ételhordó kocsi, betették a szerszámaikat, s a soros tálas rohant a korsókkal vízért, hogy telemerítse mindet a lajtos kocsiból. Ez volt a legfontosabb, mert ha nem jutott víz, még enni sem tudtak rendesen a melegtől és a rengeteg verejtéktől elalélt aratók. Ezután a marokszedők elővették cekkerükből az evőeszközöket és a kenyeret, amelyet egy kaszaerő, azaz 3 ember számára adtak a konyhán. A tálas pedig futott az ételért, amit a szakácsnő kimért, és 6-9 ember nyúlt a közös tálba kézmosás nélkül, a jól-rosszul elmosott (vagy csak a két ujj között „megtisztított") evőeszközökkel, miközben hadakoztak az őket körüldongó bogarakkal és az ételbe ugráló szöcskékkel. Az ivóvíz - hasonlóan az ételhez — szintén számos betegség forrása volt. A lajtos kocsikat a tábla szélére állították, és a vízhordók reggeltől estig hordták kannaszám a megmelegedett vizet, ráadásul ugyanabból a pohárból ivott mindenki egymás után. A legtöbb megbetegedés (hasfájás, hasmenés) éppen az egészségtelen körülmények között tárolt víztől származott. Ezekkel a „kis bajokkal" a gazdaság orvosai nem foglalkoztak, munkaképesnek nyilvánították az embereket. Többször is előfordult, hogy a gazda vagy az alpallér — a csősszel egyetértésben — saját felelősségére beküldte a szállásra a beteget, hogy gyógyuljon meg. 234