Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Petánovics Katalin: Zala megyei summások

Zala megye ezer éve A Zala megyei summás ok A summásság sajátos életforma volt. Fél év otthon, téli semmittevésben, fél év otthontalanság idegen környezetben, a csak egy idényre összeverődött ismeretlen emberek között, nehéz munkában. Parancsszóra keltek, feküdtek, dolgoztak embertelen körülmények között, amelyet mégis megpróbáltak elfogadhatóvá, derűssé, vidámmá tenni, mert fiatalok voltak, és örömre vágyók. A mezőgazdasági vándormunkásság nyomai a középkorba vezetnek vissza, ugyanis a summás munkavállalás formáját már a feudáliskori idénymunkáknál is alkalmazták. A nagybirtokokon elsősorban az egymásra torlódó nyári teendők (fűkaszálás, aratás, cséplés) idején, amikor a robot kevésnek bizonyult ahhoz, hogy minden feladatot időben elvégezhessenek. A vándormunkások — erre számos adat van a 18. század második felétől kezdve — elsősorban az országhatár menti megyék falvaiból kerültek ki, amelybe beletartozott Zala is. Csoportosan, arató- vagy cséplőgazda vezetésével kötötték meg a szerződéseket az uradalmakkal. Korábban csak szóban, de a 18. századtól egyre inkább írásban. A 19. században két nagy változáson ment át a magyar mezőgazdaság. Az egyik az 1848-as jobbágyfelszabadítás, amelynek nyomán az agrártársadalom szerkezetében következett be változás, a másik a századvég utolsó évtizedeiben a gabonaválság miatt kialakult agrárválság, amely rászorította a nagybirtokosokat az ipari növények, elsősorban a cukorrépa termesztésére. A cukorrépa igényes kapásnövény, megmunkálásához sok munkáskézre volt szükség. Tulajdonképpen a cukorrépa-termelés következtében alakult ki a summásság. Nevük a latin summa szóból ered, amely azt jelenti, hogy bérüket a szerződésük letelte után egy összegben kapták meg. (Az élelmiszerjárandóságot havonta, valamelyes pénzt is, a terményt azonban csak a végelszámoláskor.) A szó használata a múlt század nyolcvanas éveitől terjedt el, bár a summások magukat hónaposoknak, hónapszámosoknak és nem summásnak nevezték. A summásság fogalmát Sárközi Zoltán határozta meg legpontosabban: „...a summások olyan cseléd-pótló (félig cseléd), nagyrészt vándor mezőgazdasági idénymunkások, akik törvényes keretek között... csapatvezető bandagazdák irányításával, elsősorban az ezer holdnál nagyobb birtokokra szerződtek le; munkájukat... általában időbérben..., járandóságaikat... készpénzben és terményekben... továbbá nyers élelmiszerekben kapták meg. A summások tehát lényegében bérmunkások, de munkaviszonyuk formája a mezőgazdaság lassú kapitalizálódása következtében... hagyományosan kötött." A múlt század utolsó évtizedeiben az agrárszegénység olyan mértékben megnőtt, hogy a földből megélni már nem tudtak, ezért egy részük a városokban, az iparban helyezkedett el, mások kivándoroltak, a többiek mezőgazdasági bérmunkássá váltak. Becslések szerint az első világháborút megelőző években mintegy 50 ezer summás volt Magyarországon, számuk a családtagokkal együtt kb. 150 ezer főre tehető. Ez a szám a nagy gazdasági világválság idején tetemesen megnőtt, mert a mezőgazdaságba áramlottak vissza a városban munkanélkülivé vált falusiak, mesteremberek, és a földből megélni nem tudó törpebirtokosok is. Zala a nagybirtokok és a szegényparasztok megyéje volt, ezért lett Borsod és Heves után az ország harmadik legnagyobb summáskibocsátó megyéje. Útvonaluk elsősorban a Somogy, Veszprém, Fejér, Baranya megyei nagybirtokokra vezetett. A munkások toborzását a gazdaságok által megbízott munkásgazdák végezték országszerte. Pontosan tudták, hogy az uradalomnak hány és milyen jellegű munkásra van szüksége, és eszerint válogatták össze a csapatukat, amelynek vezetői, felelősei voltak. A húszas évek előtt a toborzáshoz elég volt a gazdaság engedélye. 1926-tól azonban a munkásgazdának időben meg kellett jelölni azokat a járásokat, ahonnét szerződtetni akart. Ezután a gazdaság intézője az illető járás főszolgabírójától toborzási engedélyt kért. Ha azt megadták, akkor a munkásgazda is megkapta a felhatalmazást, feltéve, ha magával vitte a faluja jegyzőségén kiállított erkölcsi bizonyítványát. A szerződtetés legelterjedtebb formája a doboltatás volt. Január végén, február elején 4-5 gazda is doboltatott. Kihirdették, hogy hova keresnek munkásokat, s akit érdekel, mely napon jelenjen meg a jegyzőségén. A tapasztalt munkásgazda sohasem doboltatott, hanem ősszel, a hazatakaruláskor megkérdezte a jó munkásokat, hogy jövőre is számíthat-e rájuk. Dicsőség volt a munkásgazda számára, ha néhány munkása 5-10 évig is kitartott mellette. A summások ugyanis tudták, hogy keresetük és körülményeik csaknem minden gazdaságban azonosak, ezért azt vallották, hogy „száz majornál több van, száz évig nem élek", és évenként máshova szegődtek. A gazdák toborzó körzetükben szívesen felkeresték a summás családokat, hogy személyesen beszéljenek velük, így mire megjött az engedélyük, már nyugodtak voltak, együtt volt a kívánt számú csapat. Gyakran igénybe vették a helyi megbízottak segítségét is, akik mindent előkészítettek, mindenről tájékoztatták az embereket, csupán a szerződés aláírása és a munkásigazolványok átvétele maradt a gazdára. Egészséges, munkabíró férfiakat és nőket szerződtettek 14-től 50-55 éves korig. A 150-200 fős munkáscsapat állt kaszálni és zsákolni tudó nagyfizetőkből (azaz első osztályú munkásokból), kisfizetőkből (másodosztályú munkásokból), akik kapálni, markot szedni, kévét kötni tudtak, és a félkezesekből (harmadosztályú munkásokból), akik fiatal vagy idős koruk miatt könnyebb, vagy kevesebb értékű munkát végeztek. Pl. vizet hordtak, kapálásban csak 232