Zala Megye Ezer Éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás milleniumának tiszteletére (Zalaegerszeg, 1996)

A polgári megyétől a rendszerváltásig (1849–1990-es évek) - Petánovics Katalin: Zala megyei summások

Petánovics Katalin: Zala megyei summások egy rendet (sort) hajtottak, udvart söpörtek stb. Csaknem minden munkáscsoportban volt néhány kivételezett, akik elsősorban a gazda atyafiságából vagy falujából származtak. Közéjük tartoztak azok a házasok, akik magukkal hozták gyermekeiket, mert nem volt otthon kire hagyniuk. Ők lettek a szakácsnők kis konyhamalacai, akik fát, vizet hordtak nekik, igyekeztek hasznossá tenni magukat. Az iskoláskorúak a májust, júniust, a szeptembert és az októbert a cselédgyerekekkel együtt járták a majori iskolában (ha volt ilyen), vagy a legközelebbi falu iskolájában. A gazdák először a közvetlen munkatársaikat kötötték le, akik a rokonaik és jó ismerőseik közül kerültek ki. A fős^akácsnőmindig a summásgazda felesége (esetleg testvére), a szakácsnak, a segéd- vagy alpallér (ritkábbanpallértárs) szintén rokon vagy barát volt. Alpallérokra csak abban az esetben volt szükség, ha a nagy létszámú munkáscsapat több helyen dolgozott, és a gazda egyedül nem bírta őket szemmel tartani. Fizetségük azonos volt a nagyfizetőével, ráadásként adhatott a gazdaság is és a munkásgazda is l-l q búzát. A bizalmi embereken kívül a bandagazda kijelölte az elsőkapást, aki mindig nő volt, és az elsőkas^ást. A summások irigykedtek az elsőmunkásokra, mert tudták, egy kis többletjuttatás fejében az a feladatuk, hogy húzzák,^ gyorsabb munkára ösztökéljék őket. A munkások ezután már csak a behívót várták, ami meg is érkezett. Április végén, de legkésőbb május elsején valóságos népvándorlás indult meg a falvakban. A munkabíró lakosság nagy része — 5-12 ezer férfi és nő — útra kelt, hogy 6 hónapig idegen földön hajladozva keresse meg szűkös kenyerét. Minden summásnak volt egy katonaládához hasonló zárható kufferja, amelybe személyes holmiját helyezte el, a kulcsát pedig madzagra fűzve a nyakában hordta. A nők 2-3 váltás hétköznapi kékfestő ruhát pakoltak, s legalább 2 kötényt, fejükre piros kendőt, cipőt, harisnyát, mert aratáskor védeniük kellett lábukat a sebet okozó tarlószúrástól. Egy vagy két ünneplő ruhát és cipőt is csomagoltak. A kofferban kapott helyet a tű, cérna, fésű, mosószappan, 2 törülköző, 2 törlőruha, kanál, villa. Ha 3 lány közösen szerződött, közösen vettek egy tálat is. Vizeskorsóról mindenki maga gondoskodott. Hitványabb vászonlepedő, pokróc, viseltes vánkos volt a fekhelyre valójuk. Akinek még ez sem jutott, az csak <;7я1тяГ rsnmÓ70tt я feie Cséplő csapat s^almahordó nyársakkal, 1926 (Balatoni Múzeum). alá, s letakarta egy darab ruhával. Elmaradhatatlan volt a kukoricacsuhéból font cekker, amibe a napi cókmókot pakolták mezőre induláskor, s természetesen a munkaeszközök: a cukorrépakapa, a sarló, a kévevágó nagykés. Némelyik majorba mosóteknőt is vittek magukkal, hogy ne kelljen a cselédasszonyoktól kérniük. A férfiak kofferja könnyebb volt, mint a nőké. Munkára cejg nadrágot, egy-két rövid glott gatyát, az idősebbek fóstőkék inget és ugyanilyen hosszúgatyát, egy ünneplő ruhát, hétköznapi és ünnepi cipőt, evőeszközt, borotválkozó készletet, pokrócot csomagoltak. Lepedőt ki vitt, ki nem, párnát ugyancsak. Kalapot meg munkaeszközt: kapát, kaszát, fenőkövet, tokmányt, kalapácsot, üllőt mindenki hozott. Az indulás előtt az egy helyre szegődött falubeliek lovaskocsit fogadtak, fölrakták a kufferokat és a szerszámokat, elbúcsúztak mindenkitől, és megindultak a kocsi után a legközelebbi vasútállomásra. Ott berakodtak a gazdaság által előre megrendelt vagonokba, ráültek a ládájukra, s elindultak új munkahelyükre. A volt summások ma is fanyar humorral emlegetik, hogy a négylábú marhák helyett ilyen kétlábúakat vagoníroztak be. A harmincas években szót emeltek azért, hogy rendes vasúti kocsikban utazhassanak. Megpróbáltak az ellen is tiltakozni, hogy ne istállókban, földre hintett szalmán kelljen feküdniük ökrök, bolhák, poloskák és patkányok társaságában, hanem emberhez méltó körülményeket biztosítsanak a számukra, ahol nyugodtan pihenhetnek. Ez az állapot főként a 30-as évekig állt fent. De az istálló-szállás továbbra is érvényben maradt, annyi különbséggel, hogy az állatokat máshová hajtották, és kitakarították, esetleg kimeszelték utánuk az istállót. Amint megérkeztek a summások, a béresek már az aklok elé hordták a szalmakupacokat, s megindult a nyüzsgés. Az állá233