Képek 1100 esztendő zalai történéseiből (Zalaegerszeg, 1996)

VI. A barokk megye A török ellen vívott harcok elcsitultával megnyílt a lehetőség az ország, benne Zala megye újjáépítésére. A pusztulás elképesztő mértékű volt. Főleg a déli, délkeleti vidékek szenvedtek sokat, de erősen megcsappant az északi, északnyugati területek lakossága is. Sokan a több oltalmat ígérő vasi, soproni tájakra húzódtak. A felszabadított terület javait összeíró biztosok számos falu neve mellé írták a déserta (elpusztult) jelzőt. A települések többségében állatok nem járta legelőket, szántatlanul maradt, gaz felverte földeket, hajdan művelt, addigra az erdő által birtokba vett területeket találtak. A hajdani gazdag kolostorokból csak omladozó romok maradtak, csak azok álltak, melyeket végvárrá alakítottak. De most, a harcok múltával ezek is feleslegessé váltan, üresen, jórészt romosán árválkodtak. Akárcsak a templomok nagyobb része: beszakadt tetővel, málló vakolattal emlékeztettek a régebbi virágzásra. 1702-ben Lipót király rendeletére lerombolták a megmaradt várakat, így Kanizsát, Zalavárt is. Megyénk sokat szenvedett a felszabadító csapatoktól is. Az országos elégedetlenség miatt lobbant ki a Rákóczi-szabadságharc, melynek évtizede a nemzetnek a szabadabb jövő kilátásait ígérte, bukása a beletörődés bizonyosságát hozta. Jelentősebb, tartósabb harcok a haza e délnyugati csücskében nem voltak, csak 1704—1706 között cserélt párszor gazdát Zala megye földje. A hadtörténet is számon tartja az egervári-győrvári csatát, melyben 1706. november 5-6-án a Bottyán János vezényelte kuruc csapatok megfutamították Heister tábornok hadait. (Megyénk határától pár lépésnyire, Győrvár szélső házainál emlékmű áll a csata színhelyén.) A következő években az egymást váltó seregek okoztak sok kárt. Ahogy a lenti uradalom tiszttartója panaszolta a Mura menti báni csapatok vonulásáról: „Ezek aztán pusztítanak, amit érnek, uradalmat, jobbágyot egyaránt kifosztják." Sokan a menekülést választják. 1710-ben Heister tábornagy rendelkezését követve gróf Nádasdy Ferenc azt írja a megyének: „Esett értésemre, hogy a nemes vármegyében ... némely falusi lakosok házaikat pusztán hagyván az erdőbe vették szállásukat." Nem marad el a megtorlás: „Kiki maradjon a maga házánál, az erdőket se bujkálják, s ha olyas húzókat valahol észrevesznek, minden kegyelem nélkül felakasztatom, sőt azon falu is utolsó veszedelmét várja, ahonnan való lészen..." A harcok elültével, 1711-ben a pestis szinte megfelezte a maradék lakosságot. A vármegye 140 megvizsgált helységében lakó 3247 gazda közül 1469 halt meg a pusztító ragályban. 27