Bodri László – Madarász Gyula – Zsadányi Oszkár: Zalavármegye ismertetője (1933)
MÁSODIK RÉSZ - Zalaegerszeg története
133 mind a mai napig évről-évre megülik a zalaegerszegiek, ínég pedig igen különös módon, az úgynevezett «határjárás »-sal. Ez a következő módon megy végbe: Nagyszombaton éjjel 11 órakor dob- és sípszóval összetoborozzák a határjáráson résztvenni akarókat és a gyülekezés, valamint a kivonulás eg'ész ideje alatt egy, a török időkből fennmaradt, monoton dallamú indulót játszanak fuvóhangszereiken. Az ősi dallam szövege a "következő: «Sánc regiment, Sántha kapitány, Félre török magyar elől, Jön a vicispány.» A határjárásban minden fegyverfogásra képes résztvehet, de lőfegyvert köteles magával vinni. A határjárók a városház előtt csapatrendbe állnak, és a templomba vonulnak, ahol éjjel 12 órakor misét mutatnak be számukra és a pap megáldja fegyvereiket. Ezután a határjárók egyházi énekeket zengedezve, kivonulnak a határba és vezényszóra sortüzeket adnak le a nevezetes esemény emlékére. Reggel a templomból egyházi processzió vonul ki a határjárók elé és azok a Kálvária-téren katonai rendbe felállva, sortüzet adnak, majd ismét szentmisét hallgatva szétoszlanak. Érdekes, hogy ezt a határjárást a török idők óta egyetlen évben sem mulasztották el a zalaegerszegiek és a fegyveres kiállást a hatóságok még a legszigorúbb fegyvertilalom idején is engedélyezik. Századokra visszamenőleg csak egyetlen esetről tudnak, — az is a Bach-korszakban történt, — amikor a «sandárkapitán» eltiltotta a kivonulás megtartását. Zalaegerszeg történeti múltjának hivatott és fáradhatatlan búvára: Pesthy Pál dr. megjegyzi, hogy ez a kedves húsvéti szokás az idők folyamán sokat veszített eredeti komoly és áhítatos szimbolikájából és üde népi poéziséből is. Pajkos és kalandos elemekkel keeveredett, azonban újabban azon igyekeznek 1, hogy ezt a patinás szép szokást megtisztítsák a rátapadt zavaró sallangoktól és a határjárást a maga őseredeti tisztaságában állítsák vissza. Pesthy Pál dr., bármilyen kitűnő historikusa is városának, egy dologban téved. Azt állítja, — lehet, hogy a lokálpatriotizmus mondatja vele, — hogy ez a szokás egyedülálló az egész országban. Pedig Sebők Samu már 1902-ben kimutatta, hogy nemcsak Egerszegen, hanem egyebütt is, kivált a göcsei magyarsággal szomszédos zalai és vasmegyei vendeknél dívik ez a szokás, de föllelhető a muraközi horvátoknál is. Nagyszombat éjjelén ott is kivonulnak a legények, fegyveresen, lődöznek, kurjongatnak és tüzeket gyújtanak. Mindebből Sebők arra a "következtetésre jut, hogy a zalaegerszegi törökverő kaland nagyszombat éjszakáján, legalább is, mint a szokás ősi forrása, — aligha egyéb legendánál. Valószínűnek tartja, hogy annak eredete még a honfoglalást megelőző időkbe nyúlik vissza. A határjárásnak a törökökkel való kapcsolatba hozását Sebők úgy magyarázza, hogy lehetséges, miszerint egy ilyen nagyszombati határjárás alkalmával az egerszegi fegyveresek csakugyan összeütköztek az ellenséggel. Eme véletlen esemény emléke azután összeolvadt a szokás elmosódott eredetével.
