Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája IV. (A Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala. 1929)

Nagykanizsa a világháborúban, írta Barbarits Lajos - A 48. gyalogezred története, írta Finta József

ciában és Lengyelországban, bár harcokban ekkor sem volt hiány. Szeptemberben a volhyniai harcok közepette találjuk a hős húszasokat, s győzelmes harcaik után a boguslawkai védőállás téli és tavaszi pihenőállomásuk lett, ahol egész barakkfalut építettek. Június 4-én a kitűnően kiépített védelmi vonalat fel kellett adni. A Styr-menti állások után Stochod állásaiban az ezred nagy része elvágva, fogságba jutott. 1916. december 8-án az ezred búcsút mondott az orosz harctérnek és 13-án elfoglalta állásait az olasz hadszíntéren, ahol a 10. és 11. Isonzo-csata után Boroevíc Svetozár vezérezredes a húszasokat már a hadosztály legjobb csapatai közé sorozta. A 12. Isonzo-csatában az üldözés szerepe jutott a 20-asoknak. 1918 tavaszán a Piave mellett harcolnak a kanizsai honvédek. Július 26-án Bugsch ezredes a honvéd-tanezred vezetésére visszarendelve, az ezredparancsnokságot Conradt Rezső alezredesnek, majd ez augusztusban Schvoy István alezredesnek adta át. Az ezred a piavei harcoknál sokszor kitüntette magát hősies magatartásával. A felsőbb parancsra október végén történt visszavonulás harcai közben Schvoy alezredes betegen fogságba került s a parancsnokságot Csorba István százados vette át. November 4-én kihirdették a fegyverszünetet. Az ezred 8-án reggel akart indulni vissza a demarkációs vonalra, de minden út el lévén vágva előle, csak összes fegyverei, felszerelései hátrahagyása mellett kapott utat a visszavonulásra. 12 napi gyaloglás után értek Szentgotthárdra, onnét vasúton, november 21-én Nagykanizsára. A trianoni békével a múlté lett a hős húszasok ezrede is, de tradícióik élnek tovább s hogy minél tovább éljenek, az országosan megindult mozgalom eredményeként, talán még 1929-ben, Nagykanizsán állítják fel a 20. honvédgyalogezred hőseinek monumentális emlékszobrát. — 232 —