Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája IV. (A Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala. 1929)

A nagykanizsai hivatalok története, írta Barbarits Lajos

a tanácsnak pedig a megyei törvényszék volt a fellebbezési fóruma. A bíráskodás jogának ez a felparcellázása sok hatásköri súrlódásra adott alkalmat. Legmakacsabb küzdelmet a földesúrral kellett vívnia a városnak a bíráskodás jogáért. Sok egyéb kiváltsággal együtt ugyanis az uradalom a oáros bírói hatalmát is megnyirbálta. Eldisputálta tőle a főbenjáró bűnökben való ítélkezés jogát, úsvhogy a XVIII. század második felében már csak a kisebb polgári peres ügyek tartoztak a város hatáskörébe, a nagyobb ügyekben az úriszék elé kellett menni Zalaegerszegre. Az igazságtétel patriarchalis korszakának városi jegyzőkönyvei rengeteg érdekes adatot tárnak fel a kor erkölcseire, szokásaiba, mindennapi életére, gondolkodásmódjára és embereire vonatkozólag. Kötetekre terjedő tanulmányt igényelne, ha ezeknek a protokollumoknak a krónikás számára roppant értékkel bíró törvénykezési bejegyzéseit fel akarnám dolgozni. Éppen ezért ehelyütt csak rövid összefoglalásban ismertetem a XVIII. század városi bíráskodásának érdekesebb mozzanatait. Legszigorúbban az erkölcsökre és vagycmbiztonságra kellett a városnak ügyelnie. A csavargókat, éjszaka dorbézolókat, fajtalankodáson kapottakat azon nyomban bevitték a városháza strázsaszobája mellett volt áristomba, büntetésük pedig pálcázás, vasraverve lezárás vagy pénzbírság volt, sőt a notórius bűnöző legényeket odaadták katonának, ami a legsúlyosabb büntetés volt, mert egész életre szólt. Katonafogdosás idején is azokat fogatta össze a város, akiktől szabadulni óhajtott. Ilyen katonafogdosás nem egyszer véres verekedés keretében zajlott le. A feslettéletű, bűnben fogott nőszemélyeket a felsőtemplom előtt, a kútnál állott pellengérhez kötötték. A pellengér egy kőoszlop volt, beleerősített vaskapcsokkal, amikhez a bilincseket kötötték. A hajdúk minden vasárnap éjszaka razziákat tartottak csavargók és »személyek« után. Az ilyenkor elfogott nő a legzordabb télen is a pellengéren maradt legalább hétfő reggelig. Akivel már sok baja volt a hatóságnak, azt korbácsolás közben kikergették a városból. » Kitsapatás«-nak hívták ezt a műveletet. A strázsamester, a kicsapandókat átadta a gyepmesternek, az szalmával megkoszorúzta őket és miközben a községi dobos verte a taktust a menet előtt, a kicsapandó »személy« hátán minden 2—3 lépésre megsuhant a gyepmester korbácsa. A kísérő tömeg köpdöste, kővel, röggel hajigálta egészen a határig a delikvenst, akinek csak az esetben volt szabad időmúltán visszajönnie, ha idevaló születésű volt. Aki pedig kicsapott egyént házába fogadott, az 2 forint büntetést fizetett, ugyanúgy az is, aki tudta, hogy a szomszédja ilyen valakit befogadott, és azt nem jelentette fel. A XIX. század 30-as éveitől kezdve már ritkán fordult elő a kicsapatás, hanem csak megkorbácsolták az arra érdemest, aztán eleresztették. Nemhiába rigorózus rendszabályok álltak az igazságszolgáltatás szolgálatában, de volt is respektusa a városi tanács ítélkezéseinek. A tiltott cselekmények miatt bevádoltaknak igen sok esetben elég volt a bíróság szigorú dorgatóriuma vagy erélyes meghagyása valamely törvényellenes vagy méltánytalan dolog abbahagyására. A házastársi viszonyban előforduló panaszokkal is a városi tanács elé sietett az akkori idők embere. Vadházasságra, illegitim viszonyokra, házastárs házsártos— 164 -