Halis István – Hoffmann Mór szerk.: Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra (1896)
Aurora borealis. Donászy Ferencztől
189 A sarkvidékek örök hó és jégtakarta pusztasága terül el némán, hallgatagon, miként az enyészet és halál birodalma. Örökös köd, örökös éjnek borongó homálya nyugszik a jéggé dermedt tenger hidegzöld tükre és a hótakarta fenyőerdők komoran zúgó fái felett, — csak a nyilt öblök zajlása, a szakadozó jéghegyek dörgő ropogása morajlik, durran süketen, a szélvész és hóvihar vadul bőgő kardalában. Ez az egyetlen hang az örök csend országában, a hol élet és más zaj nincs, mint viharbőgés, jégrobogás és a hullámhegyek egekig csapkodó harsogása .... és ha elül a vihar s dermesztő fagy simitja el a zajló öblöket, megint csak az örök csend dermesztő, halálos némasága ül a köd és setétség borította táj végtelenjén. De van még egy ! Egyszerre lassú, mindent betöltő zengés, pengés támad, mintha egy Demiurgus keze játszana a setét égbolt világtájaira feszitett érezhurokon .... aztán, mintha millió millió hasitó dárda hullana sívitó zűrhangon az ég aczélboltozatára, kábitó, süketítő zengéssel. E rémhangokra ropogva pattognak végig a jéghegyek, a tenger zajlik, süstörög ... Az alvó jegesmedvék ijedt ordítással rohannak ki ingó jégbarlangjaikból, vadul bőgő iram és pézsmatúlkok száguldoznak a hósikok végtelenjén mert izzik az erdő, izzanak a jéghegyek ! A láthatár éjszaki része tündöklő fénytengerben úszik, melyet sziporkázó lángszivárvány kerít el kördeden az aczélsötét, violaszín égbolttól. Ez óriási tűzkaraj közepéből iszonyú sugárkévék lövellnek villámgyorsan a zenith felé, mint valami titáni kerék küllői, e mellett mintha tűzzápor szakadna vissza a földről az égbe, oly sürün, olyan lobogással lövellik a szivárvány minden színében ragyogó sugaraikat az ég végtelenjére. A setétkékből lángvercsbe, sárgába, zöldbe, violába hajló lángkévék, egymáshoz verődő érezdárdákként zengnek-pengnek, s pengésük mintha az eget hasogatná, olyan lobbanással villannak kelettől nyugatig. A láthatár többi része pedig ez alatt a setétbibor rózsaszínbe halványuló pírjában dereng, hajnallik, mitől a szikrázó jéghegyek, a hóval fedett erdő, a setét sziklákat habzó zaj lássál csapkodó tenger, az izzó parázs vérfényében látszanak lobogni. A megriadt állatsereg reszketve fúrja fejét az izzón sziporkázó hóhalmokba, .... míg csak e tündéri tünemény olyan zengéssel, morgással, mint a hogyan támadt — el nem halványodik. Ez a sarkok örök éjszakájának az éjjeli napja, északi hajnal, az aurora borealis. .... Milyen e tündéri tünemény nálunk, mikor nagy ritkán, kóborló üstökösként, égi tájainkra téved?
