Halis István – Hoffmann Mór szerk.: Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra (1896)

A költő Zrinyi Miklós halála. Donászy Ferencztől

18 A hős egészen fegyvertelenül állott a feldühödt bestiával szemben, mely a csapás iszonyú erejétől egy pillanatig megszédülve, térdre bukott előtte és felcsapó agyarai csupán csak könnyű sebet hasítottak a dalia balczombján. De nem veszté el lélekjelenlétét a halálveszélylyel szemben, sőt inkább most érzé csak a vadászat igazi hevélyét ébredezni. Gondolatgyorsan hajitá el a drágaköves markolatot — és minden más fegyver hiányában, csupasz ökleivel ragadá meg a vadkan bozontos füleit, aztán dulakodásba eredt vele. A bokrok, ágak robogva zúzódtak, röpködtek szerteszét, a föld döngött, dobogott szilaj dobbanásaiktól, hörgésük és orditásuktól pedig viszhangzott a szálerdő homálya. A vad hörögve, fújva csapkodott, csavargatta agyaras fejét, s véres tajtékot fecskendett a vaserejü öklökre, mik aczélprésként szorították. Rémitő erőlködésében már egészen hátsó lábaira ágaskodott, hogy a daliát egy lökéssel feltaszíthassa, ez azonban olyan herkulesi rántással csavarintotta hátra fatörzs vastag nyakát, hogy hanyat vágódott bele, de estével a a férfit is magával rántotta, ki azonban rugógyorsan felülkerekedve, búsa fejét a földre nyomta és térdeivel úgy leszoritá, hogy bordái ropogtak bele. Az iszonyú szorítástól a rengetegek vén agyarasa hörögve fulladozott, s bugyborékoló fúvással, fekete vérét okádta — de a hős nem tudta kivárni, hogy igy fújja ki páráját, mert egyszerre övében lévő gyöngyház nyelű görbe török kése jutott eszébe. Térdeit tehát jobban szélylyel veté, hogy a vad fel ne vethesse magát és jobbjával elereszté bozontos fülét, hogy övébe nyúlhasson. Ebben a pillanatban közvetlen közelében lövés dördült el és ugyan e pillanatban Zrinyi baltérde lecsúszott a hánykolódó vad sörtés nyakáról, mire ez minden erejét összeszedve, még egyszer hörögve felrúgta magát és egyetlen taszítással hozzá vágott kardéles agyaraival a ráeső daliához. E csapás halálos volt, mert a hősnek torkát és nyaküterét hasította végig. Mikor a kereső vadászok élükön Vitnyédy Istvánnal és Bethlen Miklóssal odaérkeztek, — a mozdulatlan vad mellett vérében hörögve találták az akkori kor legnagyobb fiát és leghősebb daliáját. Szólni akart és a halál görcseitől hidegedő ujjaival a háta mögött lévő bokrokra mutatott reszketegen. De nem értette meg senki, mert abban a hörgésben már nagy lelke szállott el egy jobb hazába, a csillagokba! Egy öreg szolga éles szemeivel, a háta mögötti bokrokban egy ember nyomait födözték fel és megtalálta Paka jágert egy fának tetejében, hova saját állítása szerint a vaddisznótól való félelmében mászott fel. Zrínyinek volt-e szánva az a végzetes lövés, vagy nem, ki tudná megmondani ? ! Mély rejtély és két elmúlt század homálya teszi ezt kifürkészhetlenné ! A történelem Montecuccoli halálos gyűlöletéről beszél — sőt többről is ! Emiit még egyéb intrigákat is — de összefüggést nem keres, nem talál közöttük. Bethlen és Vitnyédy szintén csak véletlen szerencsétlenségnek hiszik az egészet — mert Bethlen szívének nagy fájdalmában, következő vádló szavakkal veté könyes szemeit az égre : „Miért kelle e vitézek legvitézebbjének, az emberek legjobbjának és a statús férfiak kimagasló legbölcsebbjének egy oktalan barom dühétől elveszni?! Ezt fejtsed meg végzet, sors, gondviselés, vagy minek nevezzelek!" Az öreg Cserey azonban, a történelem rejtélyes eseményét csak e szavakkal kommentálja : „Ha magyar vagy és élni akarsz — okos ne légy, vitéz ne légy, s pénzed se legyen sok!"