Cselenkó Borbála: Szerzetesrendek az Árpád-kori Zala megyében (Zalai Kismonográfiák 9., Zalaegerszeg, 2006)

I. Bevezetés

Az Árpád-kori Zala megye területén létesített monostorok közül a legtöbb az úgynevezett nemzetségi monostor volt. Az elnevezés arra utal, hogy az alapítást nem a király, és nem is a klérus kezdeményezte, hanem a világi társadalom vagyonosabb rétegének tagjai, akik valamilyen közös nemzetséghez tartoztak. Az alapító nemzetség számára a monostor lett a nemzetség tagjainak közös temetkezési helye, az ott élő szerzetesek pedig imádságokat, szentmiséket végeztek a nemzetség elhunyt tagjainak örök üdvösségéért. Míg azonban e nemzetségi monostorok sok esetben az egész középkoron át az alapító nemzetség temetkezőhelyéül szolgáltak, addig a királyok inkább csak all. században temetkeztek az általuk alapított monostorba.

3 Gyakori oka volt az ilyen nemzetségi monostor alapításának az alapítók gyermektelensége, akik mivel vérszerinti örökösük nem volt, vallásos érzéstől indíttatva az Egyházat illetve annak intézményeit tették meg örökösükké.

4 A monostoralapításhoz szükség volt az illetékes megyéspüspök engedélyére. Ezen kívül elengedhetetlen követelmény volt, hogy a létesítendő monostort megfelelő jövedelemmel lássák el, azaz az alapító a megfelelő javadalom biztosításával gondoskodjék az általa alapított monostor fenntartásáról, az ott élő szerzetesek megélhetéséről. Ha az alapító örökölt birtokaiból akart erről gondoskodni, akkor - mivel ezek a nemzetségi birtok fogalma alá tartoztak előzőleg meg kellett szereznie az utódok és a rokonok, mint leendő örökösök hozzájárulását is ahhoz, hogy az ősi, nemzetségi birtokot a monostornak ajándékozhassa.

5 Mivel a monostorok és a templomok az alapítók birtokán épültek föl, ők azok tulajdonjogát továbbra is magukénak tartották, s mint „

monasterium proprium"-xb\, „ecclesia propria"-ról beszéltek.

6 így a 11. században - az uralkodó közfelfogás szerint - a felépített monostor birtokaival együtt az alapító magántulajdonát alkotta, amelyet az eladhat, átörökíthet, elzálogosíthat, papot maga nevezhet ki, üresedés ideje alatt jövedelmét élvezheti. Mindez azonban csak a 11-12. századi alapításokra vonatkozik. A 12. század végén sikerült a pápáknak a saját-egyház és sajátmonostor intézményét fokozatosan kegyurasággá változtatni. A kegyúrnak már mindössze csak tiszteletbeli jogok jártak. Például megkülönböztetett helye volt a templomban, oda temetkezhetett, részt kapott a monostornak járó tizedekből. Ugyanakkor nem nevezhetett ki apátot, legfeljebb javaslatot tehetett jelöltjére a püspöknek, aki a jelöltről döntött.

7 A kegyuraság, a „jus patronatus" alapján monostoraink két csoportra oszlottak: a királyok által alapított „királyi apátságokra", melyek tekintélyüket nemcsak a bőségesebb javadalmazásnak köszönhetik, hanem annak a kiváltságnak is, hogy - néhány kivétellel

8 - közvetlenül az esztergomi érsek joghatósága alá tartoztak. Ezzel szemben a magánkegyúri monostorok általában szerényebb körülmények között éltek, és a megyés püspök joghatósága alatt voltak.

9 8