Müller Róbert: Szentgyörgyvár története (Zalai Kismonográfiák 7., Zalaegerszeg, 2002)

Haász Gabriella: Szentgyörgyvár története 1676–1849-ig - Ipar, kézművesség

Rekesztő felhúzó vas szeg lántzal 1 db Czölömp verő bika 2 db A malom belseje egészen Deszkával pallásolt. Ajtó a malomházon, vas sarkakra 3 db A molnárlakás két szobára, kamrára és konyhára volt felosztva, a berendezésből itt mindössze egy-egy zöld illetve vörös csempés kályhát említenek. Az udvar gazdasági épületegyüttesét képezte a méhes házon kívül a kilencrekeszes sertésól, egy sövényfalú, szalmafedeles istálló és pajta, és egy másik, kőfalú, zsúpfedeles istálló.

153 A Büki-patak malmánál is régebbi volt az az építmény, amely a XVIII. század elején „a város napkeleti végében folyó patakocskán", azaz a Falupatakon, a szőlőhegyek alatt működött. Az egykerekű, felülcsapó rendszerű malmot - amelyhez lejtős csatornán vagy árokban vezették a vizet, felülről az uraság íródeákjának, Balogh Mihálynak adta ki.

154 Később már csak a másik két malmot: a Büki-patakit és a mándit ismerik a források, és az 1830as években kezdődő Zala-szabályozás ezeknek a sorsát is megpecsételte. Szentgyörgyváron és Mándon a malomhoz hasonlóan a többi ipari „vállalkozás" is bérletben működött. A hamuzsírfőzés az erdők készleteire alapozott, ugyanúgy a tartósabban megtelepülő téglaégetés. A környékbeli agyag alkalmas volt a feldolgozásra, s a XIX. század elején napszámosok segítségével évi 45 000 téglát készítettek.

155 Ugyanebben az időben lakott a faluban egy pálinkaégető, akihez a szőlőhegyen található gyümölcsöskertek, külön az uraság szilvása termését vitték. Ő az évente befizetett 100 Ft ellenében űzte mesterségét. Bérbe volt adva a szentgyörgyvári és a mándi kocsma-vendégfogadó is. A kézműveseket a mándi bognár, a Szentgyörgyváron megtelepedő kovács és a takácsok képviselték. Az ipar nagyrészt az uradalom szükségleteire épült, mind a bérbeadott üzemek, mind a bognár és a kovács tekintetében. Jellegzetes, helyi adottságokra épülő mesterség csupán a takácsoké volt, akik a környéken jól termő kendert dolgozták fel, s az 1776-ban megalakult zalaapáti takácscéhnek is tagjai voltak. Minden szomszédos falu eltartott néhány takácsot: a jobbágyok a szövést immár nem otthon, hanem az iparosokra bízva végeztették el. A Sifter családból Józsefet 1813-ban, Mátyást 1833-ban, Monzsor Mátét 1840-ben, Németh Mátyást és Kenései Antalt pedig 1828-ban említették mint szentgyörgyvári takácsokat - utóbbiak a sármelléki határvita szereplői voltak.

156 Együttesen a zalavári, hídvégi, lebuj i, sármelléki, égenföldi és boldogasszonyfai takácsokkal, ugyanebben az évben önállósodási törekvéssel fordultak a megyéhez. Indoklásuk szerint Zalaapátiba a berek átjárási nehézségei miatt rendszeresen csak nagy költségek és kerülő árán tudtak eljutni. Az említett falvakból összesen 33-an kép80