Müller Róbert: Szentgyörgyvár története (Zalai Kismonográfiák 7., Zalaegerszeg, 2002)

Petánovics Katalin: Szentgyörgyvár néprajza - Az emberi élet szokásai

portosan mentek. Csak a lányok megálltak a kocsma melletti palánknál, a fiatalemberek pedig bementek a kocsmába mulatni. Amikor megszólalt a zene, a fiúk kijöttek, és a kiválasztott lányhoz odalépve ezt mondták:" Szabad kérem táncónyi?" A lány azt válaszolta, hogy szabad, és máris járták az éppen divatos táncokat. A tánc végeztével visszakísérték őket az előbbi helyükre, és ez így ment sötétedésig, amikor a lányoknak haza kellett menniük. Akiről tudták, hogy udvarol valakinek attól már nem kérték le azt a lányt. Egyébként a legény a lányos házba csak azután járhatott, ha már megkérte a lány kezét. Ebben a faluban a vagyoni különbség miatt nem ellenezték a házasságokat. Mint mondták: „Itt majnem mindenki zsellér vót, csak kevés vót a jobbágyság. A zsellérségnek sémije se vót, de a jobbágyságnak se sok." Amikor a fiatalok eldöntötték, hogy összeházasodnak, akkor a legény megüzente, hogy elmennének a lány szüleihez. A fiú az apjával, vagy a keresztapjával, esetleg a sógorával - a körülményektől függött hogy kivel - elment a lányos házhoz, s ott a kísérő előadta jövetelük célját, s kérte a szülők válaszát. Aki árva volt, és nem élt a faluban olyan rokona, akit elhívhatott volna, maga kérte meg a lányt. „Azér gyüttem Gyuri bácsi, hogy elvenném a Marit, ha hozzámgyüne! /Aszonta öregapám/ Én nem bánom, kérdezd meg, hogy hozzád megy e ? - /Aszongya anyámnak/: Elgyüssz hozzám, Mari? /Aszongya anyám/: El! -Ennyi vót a lánykérés." A század elején még adtak móringot vagy másként vagyonlevelet. Ma már nem tudják pontosan, hogy mit tartalmazott, de szüleik elbeszélése szerint ebben a vagyonról rendelkeztek.

80 A lány szép selyemkendőket -jegykendőket- adott a vőlegényének, a vőlegény meg valamennyi pénzt tett a menyasszony kezébe. Ha közös akarattal bomlott föl az eljegyzés, akkor visszaadták a jegyajándékot, de ha csak egyik akarta, akkor nem. Példát is hoztak rá. Talán a húszas években a két gazdag család gyerekei eljegyezték egymást. „De közbe Sármellékre is kérték a lant, az meg gazdagabb vót, annak adták. Mikor vitték az esküvőre, a hoppon maradt vőlegény a sok szép selemkendőt tiporta boszubu, hogy szégyőlle magát a Ián." Hozzátették, hogy a szegényeknek régen sem tellett se selyem jegykendőre, se pénzfoglalóra. A harmincas években viszont az volt a szokás, hogy a vőlegény vette meg a menyasszonyi ruhát, a menyasszony pedig inget és alsónadrágot vásárolt a vőlegényének. Ez volt a jegyajándék - már akinek jutott rá. A lánykérés után hamarosan következett az eljegyzés. Be kellett jelentkezniük a jegyzőségen is és a plébánián is. A plébános rögtön megkérdezte, hogy mikorra tervezik az esküvőt, mert oktatásra kellett járniuk, és az esküvő előtt három vasárnapon át a templomban kihirdették a jegyeseket azért, hogy ha valaki házassági akadályt tud közöttük, jelentkezzék. Az eljegyzést a lányos háznál tartották, s ide hívták meg mindkét részről a 171