Udvardi Erzsébet (Keszthely)

De úgy véli, Hogy az ember életének nincsenek értelmetlen történései, mert minden, ami megesik velünk, egy magasabb terv részét képezi. 1960-ban Derkovits ösztöndíjat kapott, amelyből szerényen megélt. Az egyszerű, falusi körülmények nem riasztották meg, boldog volt. A természetéből adódó belső harmóniával, derűvel elfogadta az életkezdés nehézségeit, mert azt csinálhatta, amire vágyott, ami fontos volt számára. Festett. A vizet, a hegyet, az emberi élet hétköznapjait és ünnepeit. 1974-ben házasságot kötöttek Tamás István íróval. „Életein nagy ajándéka volt az együtt eltöltött évek sora. A munka, a megértés, a szeretet volt ezeknek az éveknek a lényege. Azonos volt a látásmódunk, az ízlésünk. Még a foglalkozásunk is hasonló volt, csak O szavakkal írta le mindazt, amit én formákkal és színekkel. Biztos ítélete, biztos ízlése volt. Egymás dolgaiba nem szóltunk bele. Ő délelőtt dolgozott, délután szeretett a kertben ülni, én meg inkább délután tudtam festeni. Mikor bejött, a szeme sarkából ránézett a képre és azt mondta: Ugy nézem, hogy igen! - ebben minden benne volt. Vagy azt: Hát nem tudom! Talán még dolgozol rajta? Az Ő írásainak viszont én voltam az első olvasója, és mindig az arcomat figyelte, hogy milyen hatást vált ki belőlem." Csendesen éltek, egyesek szerint zárkózottan, visszavonultan. De Udvardi Erzsébet szerint ez nem így van, mert az élet az újságokon, rádión, televízión, teleionon keresztül bejön, s ajtajuk mindig nyitva állt a látogatók, ismerősök előtt. Mindenki benne él a világban, de egy kicsit mégis kívül, ha megteheti. Badacsonytomajon megteremthették maguknak ezt a kívül-belül életformát, amelv szükséges volt az alkotáshoz. Nem vonzotta őket semmiféle divatirányzat - sem az irodalomban sem a festészetben - mert a divat elmúlik, de az érték megmarad. „Az a lényeges, hogy az ember a belső meggyőződése alapján dolgozzon, a legjobb tudása szerint. Ügy sem képes soha olyat alkotni, hogy azt érezze, ez most tökéletes. Minden művész ezért fog újra és újra a következő munkához. Berény Róbert nagyszerű mondása, hogy a remekműnek nem az az ismérve, hogy tökéletes." Tamás István egyik írásában így vall magáról: „Ifjúkoromban - mint minden ifjú - csodáltam, hogy milyen érdekes a világ. Ma már nem csodálkozom. Igyekszem inkább figyelmes lenni. " Valóban ilyen volt: nyugodt, szemlélődő és megértő. Az élet érdekelte, a mindennapi emberek mindennapi cselekedetei. Ugy tudott róluk írni, ahogy beszélgetett velük, egyszerűen, egyszerű dolgokról, igazat igazul. Újságíróként kitűnő megfigyelő volt, akinek szemét nem kerülte el egyetlen megjegyzésre méltó dolog sem. Kritikusan, ugyanakkor humorral szólt a visszásságokról, szeretettel a barátairól akár művészek, akár egyszerű emberek voltak. Irt könyvekről, színházi bemutatókról, a helybéliektől hallott történeteket a Balatonról, elfelejtett hétköznapi hősökről, akik semmi mást nem tettek, csak önfeláldozóan szolgálták a hazájukat. Fiatal korától naplót vezetett. Egyik legfontosabb könyve az Anno Domini éppen e feljegyzésekből született, mert hű képet ad azokról az évekről - arról a korról - amikor a kimondható és leírható szavak és a kimondhatatlan gondolatok között mély szakadék húzódott. Mihelyt a kilencvenes évek