Udvardi Erzsébet (Keszthely)

elején publikálhatta a naplórészleteket, a felfedezés és ráismerés erejével hatottak az olvasókra akár a múltról, akár a jelenről szóltak. Elete utolsó két évében többnyire a Római úti műteremlakásban dolgozott Tamás István is, ahol Udvardi Erzsébet nagyméretű képeit festette. A házat magasra nőtt fák, cserjék védik, s kizárják a külvilág tolakodó zaját. Bekandikálnak a nagy üvegablakon, ahol a műterem növényei zöldellnek és virágoznak, látszik rajtuk, hogy jól érzik magukat a tágas térben, s nem kell természetellenesen kapaszkodniuk a fény után, mert itt mindenfelől árad rájuk és körülöleli őket. Tamás István szeretett üldögélni a kerti padon a fiatal mandulafa alatt. Gyönyörködött a panorámában, s a napfényben úszó kertben. Aztán jött a betegség, és amikor állapota rosszra fordult, a virágzó mandulafa hirtelen elkezdett fonnyadni, s a temetés után Erzsébet döbbenten tapasztalta, hogy a fa ott áll teljesen kopaszon, szárazon. „Meghalt Istvánnal együtt. Titok, nincs rá felelet." Tamás István talán tudja a választ. Egy kivágásra ítélt diófáról írja, hogy ültetője öregen és betegen egész napokat ült alatta, szerette, óvta, mesélt róla. De a fiának útjában volt. Pedig „a fa nemcsak önmagát képviseli, nemcsak látvány és élet, hanem idő és múlt is." A ház a Rózsa közben - amely otthont adott kóbor macskáknak és árván maradt sünöknek egyaránt egyszerre „hideg, kihalt és szívszorongató lett. A halált és az elmúlást sugallta. Aztán jött a gondolat, hogy legyen kiállítóhely, és most újra él" - mondja Udvardi Erzsébet, aki a képtárban most is először a férjéről készült szénrajzát és az elárvult írógépet mutatja, s csak azután a képeket. Tamás István mindenütt ott van: a fotókon, a könyvekben, de legfőképpen a szívében, mert hiába ment el a „minden halandók utolsó útján", ők elválaszthatatlanul összetartoznak életben és halálban. A dunaföldvári plébános jól fogalmazott, amikor a felújított barokk kápolnában elhelyezték Udvardi Erzsébet ajándékba festett tnptihonját, - kétoldalt Szt. Kristóf és Nepomuki Szent János, középen Dunaföldvár látképe fölött Szűz Mária a gyermek Jézussal - Hogy „milyen tartalmas élet az, amelyik még a halála után is szeretett városa közösségének javát szolgálja művésztársa segítségével." Udvardi Erzsébet belső igénye, vágya, hogy megértsék. „A festészet beszéd: fénnyel, színnel, formákkal, s nekem úgy kell dolgoznom, hogy a néző számára is érezhető legyen az, amit ki akarok fejezni. Bárki a kép elé áll, éreznie kell, hogy miről van szó. " Bernáth Aurél szerint a mű értékét „a szellem kvalitása és a formálás ereje"

szabjâ nieg. S amikor főiskolás korában egy csendéletére azt mondta neki a Mester, hogy „látja, ez itt jól peng!" ez azt jelentette, hogy minden a helyén van. A tanítvány ekkor kezdte érezni, látni, tudni, mikor egységes egy kompozíció. Es ma is ez a mértéke. „Ha festek, mindig a látványból indulok ki. Nincs spekulatív elem a művészetemben. Van olyan pillanat, hogy valaminek a látása hirtelen megragad: fölsejlik egy múltbéli emlék, egy lelkiállapot, egy érzés, amit a látvány megszólít, felszínre hoz. " A nagy képek lassan készülnek, de az akvarell a pillanat művészete. Szonetthez hasonlítható a frissessége, szépsége, legyen az egy kő, nádcsomó, vízpart, útszéli feszület, kerti virágok, fák, egy magányos pad, vagy karosszék. A szem szívesen elidőzik a meleg barnák, sárgák, zöldek, pirosak könnyed, légies foltjain, a hangulat máig ható erején. Goethe Vonzások és választások c. könyvében olvashatjuk: „Az ember seholsem térhet ki a világ elől