Kerekes László szerk.: Szentendre művészete (Keszthely, 1982)

SZENTENDRE MŰVÉSZETE KESZTHELYI BALATONI MÜZEUM A szentendrei művészet kezdetei a húszas évek végére tehetők, ekkor alakult meg ugyanis (1928-ban) a Szentendrei Festők Társasága. Tagjai valamennyien Réti István tanítványai, akik korábban megfordultak Nagybányán is, piktúrájuk erősen kötődött az akkorra már kánonná vált posztimpresszionista hagyományokhoz. A barokk kisvárosba egy újabb Nagybánya meglelésének reménye vonzotta a nyolc fiatal festőt. Elsősorban a táj érdekelte őket, s szembeszökő volt a Zazar-part és a Bükkös-part, az ott is, itt is szelíden emelkedő dombok, vagy a közeli hegyormok hasonlósága (táji egyezések); Támpontok tehát bőséggel kínálkoztak. Ám a környék, s városka szuggesztív látványára építő, a hangulati különösségeket le- és átíró, a fény viselkedésmódját, transzponáló-képességét vizsgáló piktúra egyedülvalósága már Barcsay Jenő Szentendrére érkeztével (1929), majd Korniss, Vajda .Lajos, Kmetty, Bálint Endre, Ámos és mások munkásságának kiteljesedésével megszűnt. A „lehetőségeket" kínáló város szellemi-művészeti helyszínné vált, olyan topográfiai ponttá, mely egyre kevésbé jelölt uralkodó stílusirányt, noha igen sok mester oeuvre-jében jelentős helyet foglaltak el a városképet, annak tárgyi elemeit, motívumait használó művek. A harmincas években már jól különválaszthatóan jelentkezik Barcsay tiszta, szigorú konstruktivizmusa, az École de Paris szellemiségét átörökítő Czóbel, llosvai Varga, Módok Mária által képviselt posztimpresszionizmus, a bartóki program képzőművészeti megfeleléseit kutató (később három különböző eredményre vezető) Vajda-, Korniss-, Bálint Endre-féle szimbolikus szürrealizmus. A későbbi évek stílusváltásai tovább tágítják e köröket. 1968-ban a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának támogatásával a Kálvária dombon megépült az Új Művésztelep, ahol tizenöt különféle stílusirányzathoz kötődő fiatal művész kapott műtermes lakást. Ekkortájt bővült valójában a szentendrei festészet fogalma szentendrei művészetté, mert hiszen a telepen és a telepen kívül számos pályakezdő fiatal szobrász (Asszonyi Tamás, Farkas Ádám, Csikszentmihályi Róbert, Ligeti Erika, Papachristos Andreas, Rajki László, Rózsa Péter) kezdte építeni életművét, s fiatal keramikusok is letelepedtek a városban (Kisfalusi Márta, Borsódy László, Urbán Teréz). Jelenlétük is magyarázza, hogy a mai szentendrei művészetet a sokféleség, számos eltérő művészi attitűd nyugalmas egymásmellettisége jellemzi. A képhez éppúgy hozzátartozik a Barcsay nevével fémjelzett konstruktív hagyományt folytató Balogh László, az ezt szinte folytathatatlanul szuverén életművé átíró Deim Pál munkássága, mint a hiperrealizmus (Kocsis Imre), a lírai absztrakció (Hajdú László, Klimó Károly stb.), az alaphagyományokhoz kötődő „természetelvű" festészet (Miháltz, llosvai Varga, Kántor Andor, Onódi, Gráber Margit, Pirk János stb.) képviselőinek művészi eredményei. A legfiatalabb nemzedéket a szürrealisztikus, a popművészet eredményeit felhasználó látásmód jellemzi (ef Zámbó István, Wahorn András). A kép irányzatokhoz csak körülményesen kapcsolható egyedi teljesítményekkel egészíthető ki (Szántó Piroska, Anna Margit, Bukta Imre, Kóka Ferenc, Hegyi György stb.). Jelen kiállítás csupán egy szeletet kíván bemutatni a Szentendrén több mint ötven éve folyó művészi munkából. A tárlat anyagát a szentendrei Ferenczy Károly Múzeum gyűjteményéből válogattuk. HANN FERENC