Sági Károly szerk.: Balatoni Múzeum Keszthely (Keszthely, 1969)

A kifeszített turbukhâîô szemeiben fennakadt a feléje hajtott hal. Ez a háló ugyanis három rétegből áll. Két öregebb szemű „tükörháló" közé apróbb szemű „Iéhésháló" van foglalva. Hossza kb. 10 m, szélessége i m, ina, tehát az alsó szegélye ólmos. Tartozéka a 4-5 m hosszú bukálórúd, amivel a halakat hajtották, zavarták a háló felé. A kiállított turbukháló „teritsfán" szárad. A nagy balatoni háló, agyalom mindenütt ismert volt. Kezelése több embert igényelt, ezért a halászoknak társulniok kellett. Egy-egy ilyen társulást bokornak, kompániának neveztek és minden tagjának megvolt a megszabott feladata. Közösen kötötték a hálót, (hálókötőtűk a bödönhajó mögött láthatók), vagy közösen vették azt. Végezetül szólnunk kell a ma már kihalt, de a múltban igen jelentős halászati módról, a jeges halászairól. A 200 m hosszú háló kezeléséhez 18 emberre volt szükség. Először a bedöntő léket vágták ki, ahol - a többi lék elkészülte után - vízbe eresztették a hálót, majd kivágták a többi léket is sorjában, hatszög alakban egymástól 20-30 m távolságban, néha 2 km hosszúságban is. Végül kivágták a húzó léket. Ezután a jég alá buktatott vezérrúd irányításával a bedöntőléken jég alá került lassan az egész háló, amivel a tanyát bekerítették, végül a két hálószárny összeérve megjelent a kihúzóléken, végén a hallal tele zsák. A jegeshalászatnál nagy fogások estek, azonban fárasztó, küzdelmes és kegyetlen munka volt, gyakran életveszéllyel kísérve. Eötvös Károly : Utazás a Balaton körül című könyvében megható történeteket olvashatunk erről. 1957-ben halásztak utoljára jég alatt a Balatonon. 62.