Sági Károly szerk.: Balatoni Múzeum Keszthely (Keszthely, 1969)

tárlóban, a kőszerszámok készítését a 6. tárlóban mutatjuk be. A kőeszközök készítésénél az őskőkori technikát képviseli a pattintás és hasítás. Kvarc ütőkővel pattintották le a magkőnek megformált kőtömbről a kívánt méretű pengéket, vakarókat, nyílhegyeket, fúrókat, stb. A magkövek, pengék, szilánkok és leütési hulladékok nagyszámban kerülnek elő minden telepen. Olykor azonban a nyersanyagot nemcsak helyben szerezték meg, hanem messzi területekről „importálták". A 6. tárlóban látható a kőcsiszplás és fúrás technikája és a munkafolyamat különböző fázisa. Először a követ leütögették a kívánt méretre és alakra. Majd átfúrták és csak ha a fúrás sikerült, azután csiszolták végleges formára a kőeszközt. Ugyanis fúrás közben a fúrott kő gyakran eltört és ilyenkor megtakarították a csiszolásra fordított munkát. A kő fúrását az íjas fúró segítségével végezték, melynek rekonstrukciós rajza is látható a tárlóban. A durván megfaragott kőbaltára nedves, kemény kvarc homokszemcséket szórtak, s ezen forgatták az üreges csontot vagy nádat. A forgatás által a kemény kvarchomok kivéste a nyéllyukat. A telepeken számos törött, vagy félig kifúrt kőbaltát és furatot találunk. A csiszolt kőbaltákhoz szívesen használták fel a nemesebb kőzeteket (nefrit, szerpentin), melyeket közvetett csere útján távoli területekről szereztek meg. A fazekasság emlékeit mutatjuk be a 7. tárlóban. Az égetett agyagedények felfedezése is az újkőkor nagy vívmányai közé tartozik. A tűzálló edények a táplálék változatosabb elkészítését tették lehetővé s az edények tároló szerepe is megnőtt. A vonaldíszes kerámia kultúrájának edényei kezdetben természetes formákat utánoztak. Tökből, sásból, vesszőből, kéregből is készültek edények, ezek azonban nem maradtak meg. Az agyagedények leggyakrabban a tökhéj edényekre emlékeztetnek. Az edényeket kézzel formálták, felületüket kővel vagy csonttal simították. Az edények falába karcolt minták elrendezése, ritmikusan ismétlődő harmóniájával az iparművészeti tevékenység ősi emléke. A 7. tárlóban egy Keszthely-Dobogóntálálf mély tálat (14. kép) látunk vésett díszítéssel és hasonló edények töredékeit. A két nagyobb töredék nagyméretű tároló edényekből származik. Egyedül a vonaldíszes kerámia kultúrájában fordult elő Dunántúlon az a szokás, hogy az edények anyagának a soványítására is pelyvát használtak. A későneolitikus lengyeli kultúra idején az edények alakja és díszítése megváltozott. Gyakrabban készítettek egészen vékonyfalú edényeket és nem karcolt mintákkal díszítették ezeket, hanem festéssel. Vörös és fehér színű geometrikus minták díszítik az edények külsejét. Ilyen töredékek láthatók a 7. tárlóban.