Sági Károly szerk.: Balatoni Múzeum Keszthely (Keszthely, 1969)

ÚJKŐKOR, VAGY NEOLITIKUM (kb. i. e. 6000—2500) Az ember maga termeli már élelmét e kor kezdetén. A kapás földművelés és állattenyésztés mellett egy-egy terület lényegesen több ember megélhetését biztosította, mint korábban. Az életmódnak megfelelően állandó telepek alakultak ki. Az új típusú életmódhoz egész sor technikai felfedezés és újítás kapcsolódott. A földművelés eszközei, a kő csiszolása és fúrása, az égetett agyagedények készítése, a textilnövények termesztése és feldolgozása, mind e kor vívmánya. A régészeti kutatás az emberi fejlődésnek ezt a szakaszát újkökornak vagy neolitikumnak nevezi. A Dunántúl, így Keszthely környéke is abba a nagy kulturális egységbe tartozott, mely Belgiumtól a Dnyeszter vidékéig megközelítően hasonló alapokból fejlődött, s az anyagi kultúrát meglepően hasonló leletek képviselik Dél-Németország, Cseh-Morvaország vagy Keszthely környékén. Jellemző volt az égetéses, irtásos földművelés, a föld termőerejének kimerülése után újabb művelhető területek megszerzése, a régi települések elhagyása, újak létesítése. Mivel a korszak népcsoportjait csak leleteik alapján lehet megismerni és egymástól megkülönböztetni, ezért a Dunántúl legrégibb földműves népcsoportjait jellegzetes edényeik alapján vonaldíszes kerámia kultúrájának nevezte el a kutatás. Az újkőkorban az élet a föld és az állatok termékenységétől függött. A kor vallási életének központjában is a termékenység gondolata állott. A termékenység megszemélyesítőjeként női istenséget tiszteltek.