Horváth Béla szerk.: A Balaton. Egry József festményei (Keszthely, 1958)

működésével jutott be 1906-ban a Képzőművészeti Főiskolára, hol Ferenczy Károly és Szinyei Merse Pál korrigálták munkáit. Mert egyetlen iskolában sem tetszett, innét is kimaradt, elvesztve ezzel 1907-ben „Menhely előtt" c. képével szerzett állami ösztöndíját, mely főiskolai tanulmányaival volt egybekapcsolva. Hazai kiállításokon 1901-től szerepelt : a Műcsarnokban, a Nemzeti Szalonban, aztán a Művészházban, ahol 1909-ben kollektív kiállítást rendezett, később pedig a Lánczy Leó díjjal jutalmazták. Még 1912-ben sikerült kijutnia Belgiumba, ahol a régi, németalföldi mestereket tanulmányozta, Memlinget, Van Eycket, Rembrandtot és egyidejűleg szinte programszerűen kereste azokat a helyeket, hol Grünewald-képeket láthatott. Az első világháborúban katonának kellett mennie. Sokat, hosszan betegeskedett, viszonyai még komorabbá váltak, művészi munkára az első háborús években alig volt lehetőség, néhány rajzot kivéve, alig alkotott. 1916 őszén a Képzőművészeti Szabadiskolába, ahol Kernstok, Rippl-Rónai és Vedres tanított, meghívták tanárnak s ez már komoly elismerésnek számított. Munkásságát a tízes évek elejéig főleg szociális témájú és felfogású művek jellemezték a középpontban azokkal, akik közt élt : a munka egyszerű embereivel, egy kis utánérzéssel, a példaképek — különösen Meunier — kiérezhető hatása alatt. „Én mindig azt festem, amit élek" — vallotta s valóban, fiatal éveinek nehézségeit, szenvedéseit vitte vászonra beléfoglalva mások : a munkások, a napszámosok, a munkanélküliek, a kisemmizettek szenvedéseit is, vagy — szimbolikus formában néha — nagyszerű jelképpé magasztosította őket : az eljövendő világ öntudatos embereit. A munka apotheozisát énekelte oly parasztiasan férfias erővel, mint nálunk senki sem. — Kész festő volt már, rokonszenves piktúrája különösebb jelentőséget mégsem képviselt. Utánérző és felemás volt. Motívumához való tárgyias ragaszkodása már önmagában ellentmondást jelentett azzal az érzelmes idealizmussal szemben, mellyel alakjait megnemesítve a valóság fölé emelte, méginkább a formával, mellyel a tárgyias jelenetet összegező kontúrok közé fogta a dekoratív hatást hangsúlyozva. A plein-air témák azonban sehogy sem akartak beleilleszkedni posztimpresszionista stílusába. A kompromisszumot, ha boldogulni akart — mert jelentős műveket nem eredményezhetett—, el kellett vetnie. Érthetően a keresés évei következtek ezután; nyugtalan, lázas idő, melyben kész kép alig került ki kezei alól, míg aztán, mint 5