Horváth Béla szerk.: A Balaton. Egry József festményei (Keszthely, 1958)

Monumentalitás iránti hajlandóságáról vallottak már korai képei is, aztán mintha elnyomta volna magában ezt az ösztönt. Űjra csak a háború után jelentkezett, igaz, most már az alkotás belső, tartalmi — s nem mint korábban: formai — kérdéseként. Remek freskófestővé fejlődhetett volna, ilyirányú feladathoz azonban nem jutott, pedig rendelkezett mindazokkal a tulajdonságokkal, melyek alkalmassá tették volna nagyszabású freskófeladatok megoldására. Nem egy képe nagyszerű freskószerűségével tűnik ki, különösen azok, amelyeken a tér kimélyítését, a perspektívát s a túlélés fényjelenséget mellőzve a síkszerűség felé hajlott. Monumentalitás, egyszerűség, nagyvonalúság jellemzi ezeket az alkotásokat, melyek nagyrészt a 20-as évek végén jöttek létre. Egry az I. világháború utolsó évétől 1951-ben bekövetkezett haláláig kisebb megszakításokat leszámítva, a Balaton mellett élt és alkotott. Előbb Keszthelyen, majd Badacsonyban telepedett le, hol később műtermet is építtetett s mint akit semmi más nem érdekel, művészetével, témaválasztásaival teljesen odakötődött a Balatonhoz. Volt ebben az elvonultságban valami vidékies íz, valami barbár kultúrutálat, valami érthetetlen: ahogy érdeklődéséből teljesen kiesett a város, a kultúra, a civilizáció. Aktot tán egyet sem, csendéletet is alig festett s az életképet ,Mészöly kedvelt műfaját, mellőzte teljesen. Kerülte az irodalmi témát s mindent, ami tárgyias múltjára emlékeztette volna. Nem kapcsolódott senkihez, szűkebb pátriáján túl nem vágyakozott semmi után. 1930-ban tett ugyan egy olaszországi tanulmányutat, melyen több remek képet is festett, de aztán az egész út szinte nyomtalanul kiesett belőle, nem hozott újat, nem eredményezett változást. Korábban kedvvel kereste a múzeumokat, most már ennek sem érezte szükségességét, a sok rossz kép különben is bosszantotta, a kevés jótól pedig félt, hogy konfliktusba sodorja önmagával. Figurális képet aránylag keveset, s életének vége felé közeledve egyre ritkábban festett, nem mintha ebben gyengébbnek érezte volna magát, mint tájképeiben. Hogy mily kiváló volt ebben is mutatják olyan képei, mint a rembrandti mélységű „Édesanyám" a pogány áhítatú „Keresztelő Szent János", a monumentálisan ható „Támaszkodó", a báj és szépség dolgában kimagasló „Juliska" (a művész felesége). Figurális képei főként halászokat, pásztorokat, szántó-vető parasztokat, elvétve egy-egy szentet vagy bibliai jelenetet ábrázolnak. A modell azonban itt sem tárgyias megjelenésében érdekli, 10