Horváth Béla szerk.: A Balaton. Egry József festményei (Keszthely, 1958)

hanem érzései, hangulatai révén. Az érzések szabad áramlása, heves megnyilatkozása, megejtő lírai hangulat uralkodik képein, elrévülés, csodálkozás, legendái áhítat tölti be alakjait. Típust jelöl inkább, alakjai mégis az egyéniség erejével hatnak. Legtöbb alakjában, szándék nélkül, önmagát mintázza, kevés, elnagyolt vonással, vázlatosan, e formai vázlatosság mögött azonban tartalmilag a teljes ember áll az érzelmek gazdag skálájával. Az arc s főként a test ábrázolásában van valami egyhangúság, visszavisszatérő azonosság, egymás mellé kerülve e képek mégis a legnagyobb változatosságot adják. Egyiken-másikon a valóság alkatelemei csaknem teljesen hiányoznak s a formai elemet néha teljesen szétfeszíti a túlcsorduló érzelem. Felfogásbeli különbséget az alakos és tisztán táji képek között alig lehet felfedezni. Egry az alakok természettől való különválása helyett a legszorosabb összetartozóságot hangsúlyozza, ember és táj együtt, egyszerre él, lélegzik a képen, ugyanaz a mélyről fakadó szemlélet és felbuzgó őszinteség hatja át az alkotás minden egyes részét. Pásztora ősi nyugalommal merül a tájba apró barmai fölött, vagy mitikus révülettel takarja el szemét az égi fény elől, szántó-vetője pogány önteltséggel ujjong az ősi rög felett, megfenyegetve a templomtornyot; halásza a munka ütemes, ősi mozdulatával tolja előre csónakját a végtelennek tűnő tó vizén s a festő lázas exaltációban áll vászna előtt a vizió lenyűgöző hatása alatt, vagy dacosan, keserűen szegül neki a mindenségnek. Korábban több volt az öröm, az ujjongás, a tobzódás, a szenvedélyes életigenlés, a mámoros himnuszokat aztán az óda férfiasabb, komorabb, drámaibb strófái követték vívódásaival, fájdalmaival, tragikus életérzéseivel. Ekkor már a nagy magánosok sorsában osztozott. Vidéki elvonultságban, egy széthulló világ romjai felett, megalkuvásra képtelenül, magára utaltan, heroikus vergődésben kereste a lélek nyugalmát, a nagy, ismeretlen, mindent átfogó harmóniát. Pedig szárnyára vette a hír is, döntő erkölcsi és anyagi elismerésben részesült, értőinek lelkes kis csapata szorgoskodott megismertetni művészetét, gyűjtötték műveit, de hát ezek csak amolyan külsőségeknek számítottak már, jóformán nem is vett róluk tudomást, nem ezt akarta. Ami után vágyakozott, az nem adatott meg. Hittel, vággyal, de kielégülés nélkül zárult egyszerű s mégis oly gazdag élete. Művészete felbecsülhetetlen érték számunkra, s ha az utóbbi évek kiállításain nélkülözni kényszerültünk műveit, a Brüsszeli 11