Müller Róbert - Petánovics Katalin - M. Virág Zsuzsanna: A kerámiakészítés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 6. Keszthely, 1987)
használtak, az őskor folyamán azonban a legelterjedtebb a kvarcszemcsék (homok, kavics) alkalmazása volt. A soványító anyagok hatására az agyag kevesebb vizet vett fel, így a száradás során számottevően nem zsugorodott, nem repedezett meg az edény. A kvarcszemcsék alkalmazása fokozta az edény tűzállóságát is, melynek a sütő-főző edények esetében volt különleges jelentősége. Szabad kézzel az edényeket többféle módon készítették. A legelterjedtebb az ún. „hurkatechnikás" eljárás volt, amikor agyagból sodort vékony hurkák tekercsszerű egymásra fektetésével építették fel az edény testét. (5). Kisebb edényeket egy agyagtömbből, vagy agyaglapocskák egymásra illesztésével is készítettek. Az edények felületét a legtöbb esetben gondosan elsimították. Emellett már az újkőkorban is ismert volt a felületkiképzés legfinomabb módja, a polírozás, vagy fényezés. Az égetés előtt bőrkeményre szárított edények felszínét csont, kavics vagy fa eszközzel sikálták, tömörítették. Aművelet elsődleges célja az edény folyadékáteresztésének csökkentése lehetett, ugyanakkor az így kialakított fénylő felület díszítette is a kerámiát. A kész edényeket napon szárították, majd az égetés következett. A legegyszerűbb, legkezdetlegesebb mód a máglyán való égetés volt, ekkor a kupacba rakott edényeket tüzelőanyaggal borították, majd meggyújtották. (9). Ilyen tűzben az edények nem izzottak át megfelelően, így egyenetlenül égtek ki. Fejlettebb módszer az egyszerű kemence alkalmazása. (10). A kemence belsejében az edényeket és a tüzelőanyagot közös zárt térben helyezték el, így magasabb hőfokon egyenletesebben éghettek ki. Az egyszerű kemencében az edény fala már áttüzesedett, de nem izzott át teljesen, nem alakult tökéletes cseréppé. Az edények tökéletes kiégését biztosító fazekaskemencék csak a késővaskorban jelentek meg. Újkőkor-rézkor Jelenlegi ismereteink szerint a Dunántúl legkorábbi edénykészítője a kb. i.e. 5. évezredben megjelenő déli eredetű Starcevo-kultúra népessége volt. Feltevések szerint a Starcevo-kultúra hatására indulhatott meg az egész Dunántúl korai neolitikus időszakát képviselő Dunántúli Vonaldíszes Kerámia kultúrájának fejlődése. A Starcevo kultúra valószínűleg a Dunántúl déli és keleti részén kerülhetett érintkezésbe azzal a népességgel, melyből a Vonaldíszes Kerámia dunántúli etnikuma kialakult, A helyi őslakosság e kapcsolatok révén ismerkedett meg az agyagedény készítésének technikájával. Az alakuló új fazekasság kezdetben formákat és díszítéseket kölcsönzött az edénykészítésben járatosabb Starcevo-kultúra népétől, majd a Vonaldíszes Kerámia önálló fejlődésének megindulásakor az edényformák és díszítőmotívumok a helyi hagyományoknak megfelelően alakultak. Környékünkön egyelőre hiányoztak a Starcevo-kultúra jelenlétének nyomai, de az átfejlődést bizonyító leletek, melyek a vonaldíszes edényművesség csíráit hordozzák, a Balaton környékén is megtalálhatók. A neolitikus élelemtermelő életmód és ezzel együtt az edénykészítés ismerete a Dunántúlról Közép-Európa észak-nyugati területeire is eljutottak, létrehozva az egységes fazekassággal rendelkező közép-európai vonaldíszes kört. A Vonaldíszes Kerámia népét az edényművességre jellemző bemélyített vonalakból álló díszítés után nevezték el. Ez a díszítésmód már a kialakult új fazekasság sajátja, mely a helyi őslakosság hagyományainak hatására jöhetett létre. A Vonaldíszes Kerámia teljes fejlődése során az egyszerű, gömbölyded edényformák uralkodnak, melyek
