Müller Róbert - Petánovics Katalin - M. Virág Zsuzsanna: A kerámiakészítés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 6. Keszthely, 1987)

A bőrkeménységűre szárított edények belsejét engobbal „kiöblítik", szájukat fehér festékbe mártják. Másnap vörös vagy fehér festékbe merítik az edény testét. Száradás után kezdik a díszítést. Sümegen pingálás, irókázás, cifrázás a neve. Mintázni csak a tálat, a tányért, vejlingot, korsót, vázát, a mázas tejesfazekakat és a mázas poharakat szokták. A sümegi minta két jellegzetessége: vörös alapon fehér virág, fehér vagy kék tulipánnal; a másik fehér alapon habán színekből (sárga, kék, zöld, viola) képzett rózsa, tulipán, rozmaring. A ma is dolgozó sümegi fazekas felesége festi az edényeket. Egy másik fazekasnétól tanulta meg a gurgula kezelését. (Az irókába lúdtollat dugnak, itt folyik ki a festék.) Néha ecsettel is kiegészíti a mintát. Egy délután 30 féle mintát is csinál, mert így nem unalmas. A vésett mintákat kopott, kiélesített manikűrkészlet darabjaival és meghajlított, gömbölyű fényéibe szorított hullámcsattal metszik ki. A mázat maguk készítették még az ötvenes években is. Zöld mázhoz a rézdrót hevítésekor keletkezett pernyét, barna mázhoz úrkuti fekete követ és üvegport, sárga mázhoz vasport, fehér mázhoz fehér mosott homokot vagy kvarclisztet használtak. Ólommázzal, vízzel összekeverték, s ezt a masszát a mázőrlő kövön igen finomra őrölték. Nagyon ügyeltek a máz simaságára és megfelelő sűrűségére. Ha nagyon sűrű, vastag a zománc, meghúzza a mintát, vagyis elfolyik alatta a díszítmény. A nagyobb szitán a homokot, a kisebb szitán a mázat szűrték, szitálták. Ahogy a festékeket különböző edényekben, ún. máztartó bödönökben tárolták, úgy az egyes színféleségekhez is külön-külön tálat használtak. A mázat rendkívül ügyesen merőkanállal öntötték az edényekre. Pl. a kisebb edényeket vagy kályhaszemeket egyetlen mozdulattal tökéletesen „beterítették". A mázatlan és a sima mázas edényt csak egyszer égetik, a díszített edényt kétszer. Az első égetést zsengélésnek, fonnyaszt ásnak nevezik, a díszítmények ekkor kapják meg igazi színüket. A második égetés az ún. mázraégetés. 1200 C°-on olvad szépen az ólommáz, sima „glazúros" lesz. A fazekasok szerint az égetés az egész kerámiakészítés legfontosabb mozzanata: ha nem szárad ki kellően az edény, akkor eldurran. Ha az alsó sor nem bírja ki a rárakott terhelést, ledől az egész rakomány. Ha vizes fával tüzelnek, lemálik a máz, vagy a füst megfogja a mázat. Országosan kétfajta kemencét használtak a fazekasok. Az egyik a kerek alaprajzú ún. katlan kemence, a másik a téglalap alaprajzú hosszú, vagy német kemence. NyugatDunántúlon ez utóbbi volt az elterjedtebb. Előnye, hogy míg a katlan kemencébe felülről rakják be az edényt, addig a német kemence keskeny oldala nyitott és a fazekas szépen behajolva kényelmesen rakhatja tele. (Hasonló hozzá, csak jobb fűtési megoldásával gazdaságosabb az ún. „rétúr" kemence.) Sümegen 1000-1200 edényt, vagy 10-11 kályhára való csempét égettek egyszerre. Mindig a mesterség legfontosabb edénye került a kemence legaljára, s ennek tetejére rakták a többit. Sümegen és a dunántúli központokban a fazék került legalul, az alföldi központokban a tál. Égetéshez legjobb a bükkfa és az akác. Addig tüzelnek, amíg az edény fehéren izzik. Ekkor egy napig állni hagyják, azután kibontják a kemencét. Jó égetésnél kb. 1%-os selejt adódik. Rosszul sikerült égetés tönkreteheti az egész rakományt, s a veszteséget sokszor évekig sem tudták kiheverni. A tűzálló és nem tűzálló agyag minőség szerint még tovább bontható, és a fazekasok pontosan tudják, hogy melyik agyagfajtából lesz a jó tál, s melyikből a jó tejesköcsög.