Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

környéki falvakban a kézi gyelölőt ismerik. A sorhúzó fogait 40-60 cm távolságra állították be, és a földet hosszában is, keresztben is kijelölték. A vonalak keresztezési pontjánál kiluggaltáka földet, s az így keletkezettfészekbel-Z szem kukoricát ejtettek a kötényükből, vagy vékából, majd kapával földet húztak rá. (Fríz jobb 22.) A kemény, agyagos, kavicsos talajba a csúcsosvégű, hegyes vaskapákkal dolgoztak. Ezeket a kovácsok készítették még a 20. század elején is (6. terem 113). A lazább talajhoz a széles, tehénszájú bádogkapák is megfeleltek (6. terem 114). Kukorica ültető eszköz A paraszti kísérletezőkedv számos ekére szerelt, vagy kézi megoldású ültető szerkezetet talált ki és alkalmazott, hogy minél kevesebb munkaerővel minél több és gyorsabb munkát végezhessen. Egy ilyen kukoricaültetőt mutatunk be kiállításunkban (6. terem 124). A kukoricát április végén vagy május elején vetik. Általában akkor kapálták először, amikor már legalább 3 levele volt. Ez csak sekély kapálás és ritkítás volt, mindössze két növényt hagytak egy bokorban, amelyetfattyazáskor egy szálra csökkentettek. A 20. század közepéig töltötték a kukorica tövét, de a nagybirtokon látott tapasztalatok után abbahagyták. A soros vetés lehetővé tette az ekekapa használatát, azonban ezt csak a nagybirtokon alkalmazták. Az az idő, amikorra a parasztgazdasághoz is eljutott, már nem tartozik vizsgált korszakunkhoz. De a kézi ekekapát (6. terem 123) már a 20. század első