Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)
évtizedeiben is kipróbálta és elkészítette néhány újításokra fogékony parasztgazda. A Balaton környékén Szt. Mihály felé (szept. 29.) kezdik törni a kukoricát. Régebben a csuhával (borítólevél) törték le a csöveket, újabban a szárán kifosztják^, kukoricafejeket. Előbbi esetben a pajtákban nagy kukoricafosztást szoktak rendezni, amelyre meghívták a szomszédokat, rokonokat. Énekszó, mese, tánc, játék és ennivaló tette kedvessé, vidámmá ezt a legtovább élő gazdasági társasmunkát. A kukoricát a gazdagok góréban (friz jobb 24) a szegényebbek a padláson szétterítve tárolták, vagy csövesen, levelénél fogva felfűzték egy lecsonkolt fára vagy az eresz alá erősített rúdra. A kukoricamorzsolás (kopozás) tenyérrel és lemorzsolt csutkával, kézre húzható fogas dörzsölővel (6. terem 118), gyalogszékre szerelt fémlemez, vagy szeges falap segítségével történt (6. terem 119-120). A szárvágás a kukoricatörés után kezdődik. Területünkön sarlóval(6. terem 116), kopott kaszapengéből készült kacorral (v. kacérraí) (6. terem 117), de leggyakrabban elhasznált rövid nyelű szárvágó kapával (6. terem 115) vágták a kukorica szárát. Kévébe kötötték, s otthon a pajtában vagy az udvaron gúla alakú kupacokban tárolták. A kukoricaszárat takarmányként felhasználták. Ahogy a kukorica a legfontosabb takarmánynövényünk, úgy a burgonya a gabonafélék mellett a legfontosabb tápláléknövényünk. Dél-amerikai eredetű, és a 16. század második felében került Európába. Hazánkban a 17. század közepén bukkant föl, de több mint száz év telt el, amíg megkezdték a termelését. Nem ismerték föl jelentőségét és különlegességként ültették. Terjedését akadályozta az addig ismert növényektől eltérő művelésmódja, és a hozzá fűződő balhiedelmek, hogy mérgező és betegségeket terjesztő növény. Vidékünkön is későn honosodott meg, hiszen 1786-ban még főbírói körlevelet adtak ki, amelyben a krumpli emberi étkezésben való fontosságát hangsúlyozták. Ezzel akartak kedvet csinálni az új növény termesztéséhez. A 17-19. században Európa szerte - nálunk 1815-17-ben - nagy éhínség dúlt a szegénység között. Ekkor fedezték föl a krumpli életmentő szerepét, s kezdték meg termelését a kisparaszti birtokon is. A krumplit - néhány korai adat erről szól - a házhoz tartozó kertben művelték a szegények. A módosabbak a kertben és a szántóföldön egyaránt ültették. Éppen azért, mert a Balaton mellék lakosságának zöme, a nagybirtokok szorításában, gyűrűjében élő szegényember volt, kenyérkeresetüket megtoldották a részes kukorica és krumpli művelésével is. Harmados, negyedes kukoricát, ötödös krumplit is vállaltak, sőt egyéb ingyenes ledolgozást is, csakhogy megtarthassák helyüket egy-egy birtokosnál. A nagybirtokon, de a szegényparasztságnál is, jól elkészített, trágyás, laza földbe ültették a magkrumplit. Alkalmazták a kukoricánál említett fejtrágyázást is. Az ültető krumpli kiválogatásában két szempont érvényesült: a nagyság és a csíraképesség. Legjobb a középnagyságú krumpli. Szegény esztendőkben a szegény emberek csak a krumpli kivágott csírgyát rakták el. A krumplit meghonosodása óta mindig sorosan művelték. A fészkeket 20-30 cm távolságra vágták ki kapával, csak szemmértékre, s ide dobták be a gumót, amit földdel jól betakartak. Az ültetés ideje április közepe. A sorhúzót (6. terem 111) krumpli esetében ritkábban használták. A 19. század vége óta eke után, minden harmadik barázdába vetettek krumplit, amelyet ekével be is takartak. Négy-öt hét múlva kapálják először a krumplit - a talaj minőségének megfelelő formájú kapával - majd június vége felé töltik. Kellő vastagságú földréteggel kell betakarni, mert ha kilátszik a gumó, ehetetlenül keserű lesz.
