Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

erősödtek, kiültették az elkészített ágyasokba. A lyukat az ujjukkal vagy az ültetőfával (cucafával) (109) fúrták. (Friz jobb 17-18.) A gaztalanítást és a föld lazítását kis kerti kapákkal végezték. (105) (Fríz jobb 16. Tabló 5.) A kezdetleges melegágyakat - üveggel lefedett láda - csak a 20. század elején kezdték itt-ott alkalmazni. A különféle magvakat erre a célra varrt vászonzacskókban (110) vagy papírtasakokban tartják a padlásgerendákra kötözve. Mindig a legszebb, legérettebb növény magvát tartalékolják, és cserélni is szokták egymással, ha elfajzott egy-egy zöldségféléjük. Kapásnövényeink: kukorica, burgonya A kukorica (tengeri) a legfontosabb takarmánynövényünk, amelynek az emberi táplálkozásban is fontos szerepe volt. Elterjedését elősegítette, hogy hagyományos táplálékokat tudtak belőle készíteni: kását, pépes ételeket, kenyeret. A16. század első felében került Közép-Amerikából Európába. Hazánkban a 17. század végére szinte mindenütt termesztették, amit az is elősegített, hogy a 18. század végéig a jobbágygazdaságoknak nem kellett szolgáltatást adniuk utána. Kezdetben a veteményeskertek növénye volt, majd külön kukoricás kertekben termesztették. (Friz jobb 23.) A18. századi összeírásokból úgy látszik, hogy a házhoz tartozó belső telek egy részét - 400-1500 öl nagyságban - kukoricával vetették be, és kukoricás kertnek nevezték. Az irtásokba is először kapásnövényeket (kukoricát és krumplit) ültettek. A kukorica szántóföldi termesztése először a nagybirtokon valósult meg. A 18. század végén az árutermelésre berendezkedő gazdaságok az addigi szokástól eltérően állataik hizlalását már nemcsak a legelőre bízták, hanem bevezették a takarmánynövények (lóhere, köles, hajdina, kukorica) etetését is. A Festetics uradalmakban eladás előtt a makkon hízott sertéseket egy-két hétre kukoricára fogták. A Széchenyi uradalom dél-somogyi birtokain nem volt elegendő makkos erdő, ezért az ott átvonuló kondák számára nagyméretű kukoricatermesztésbe kezdtek. A kukoricát egészen a 19. század elejéig a gabonához hasonlóan kézzel vetették. Először az uradalmak, majd a múlt század 70-80-as éveiben a parasztgazdaságok is áttértek a soros művelésre. A kukorica a gazdagfóIdet szereti, ezért trágyázott, pihentetett földbe, vagy pillangósok után vetették. Ha nem volt elég trágya, akkor csak a kukorica bokrába dobtak egy keveset. (Fejtrágyázás.) Avetőkukoricát, rakókukoricátgondosan kiválasztották és félretették már a kukoricafosztás után. A teljesen ép és hibátlan csövek középső részéről - a derekáról - lezúzott szemeket használták föl. Többféle ültetésmódot alkalmaztak: a múlt században gyakori volt az eke utáni ültetés, amely már a 18. században kialakult. Jankó János a 19. század végén megfigyelte a Balaton mellékén, hogy a barázdába minden két lépésre három kukoricaszemet dobtak, s aztán tüskés boronával (6. terem 65) elboronálták. Általános gyakorlat volt, hogy minden harmadik barázdába ültettek. Gyors munkamenete miatt napjainking él ez a módszer. A kapás ültetés az egész ország területén elterjedt - még a nagy gazdaságokban is - a vetőgépek alkalmazása előtt. A múlt század közepe óta azonban egyre inkább a kisgazdaságok munkamódszerévé vált. Némely helyen szemmérték szerint lyuggatták ki a fészkeket (friz jobb 22), másutt sorhúzó (gyelölő, margél) (6. terem 111) segítségével, amely a 19. század második felében került a parasztság kezébe. A sorhúzónak két változata ismert: az állati erővel és az emberi erővel vontatott forma. A Keszthely