Müller Róbert - Petánovics Katalin: A földművelés története (A Balatoni Múzeum Állandó Kiállításának Katalógusai 4. Keszthely, 1990)

Amíg a kenyér sült, a gazdaasszony kovászkaparóval (70) tisztára vakarta a teknőt, kirázta a lisztes ruhákat, elmosta az eszközöket. A kisült kenyeret előbb hagyták kihűlni, csak azután szegték meg, keresztet rajzolva a kenyér aljára. Egy-egy kenyér 5-6 kg-os volt (friz jobb 10-11.), s egy sütet kb. két-három hétig tartott. Nyáron az ún. penészes hónapokban (június és augusztus) inkább többször sütöttek kevesebbet, mert a kenyér nem állt el. A múlt században és e század elején Keszthely környékén komlólével'is kovászoltak, s ínséges esztendőkben kukoricaliszttel toldották meg a kevés kenyérlisztet. Állattartás, takarmányozás A gabonatermesztés mellett az uradalmaknak és a jobbágyparaszt gazdaságoknak legfontosabb ágazata az állattenyésztés volt. Nemcsak biztosította a húsellátást, nemcsak igavonóként, de piaci termékként is a legnagyobb jövedelmet hozta a lehető legkisebb ráfordítással. A zsellérek is azért tudtak állatot tartani, mert a 18-19. századi fajták (magyar szürke szarvasmarha, a félvad bakonyi sertés, a racka vagy a parlagi juh) jól bírták a rideg-félrideg tartást. Csak az igázásra vagy hízásra fogott állatok számára gyűjtöttek télire szénát, etetnivalót. Mivel a földesurak a parasztokat kiszorították a közös legelőkről, az erdei makkoltatásból, nem maradt más megoldás a számukra, minthogy bérbe vegyék az uradalom erdeit, legelőit. Eleinte ledolgozásért, később kizárólag pénzért bocsátották rendelkezésükre a kijelölt területeket. Agond akkor vált szinte tragikussá, amikor a gyapjú iránti kereslet miatt a földesurak megnövelték, s nyugati fajtára cserélték ki birkanyájaikat. Ezek nemcsak a legelőt, a makkot falták föl, hanem télen szénával etették, sózták őket. Ugyancsak igényesebbek voltak és istállózó tartásra szorultak a jól tejelő svájci marhák. Ólban hizlalták a mangalica sertéseket is. A fajtaváltás magával hozta a rétek rendszeres ápolását, kaszálását, de a szántóföldi takarmánytermesztést is. A munkatorlódások (kaszálás kitolódása, aratás) elkerülése végett az uradalmak vándormunkásokat fogadtak, akik pénzért kaszálták a réteket. De ha nem volt más megoldás, a környékbeli parasztoknak adták ki „baglarészben" (felében vagy harmadában) a kaszálást. Az uradalom jó hasznot hajtott be a megszorult parasztoktól: kiadta a lápok kaszálását. De mire a széna hazahordására került volna sor, a lápok néha szénával együtt elúsztak egyik falu határából a másikba - amint arról a régi peres iratok tudósítanak. A parasztok megpróbáltak erdei tisztásokon (ún. lázakon), utak, dűlők mentén füvet sarlózni, s lopva hazavinni. Rétjük, ha volt egyáltalán, silány, rossz füvet adott. Kevéske földjük alig termelte meg a legszükségesebb élelmet, dehogyis tudtak bele takarmányt vetni. A kukoricát még mindig kertjeikben termesztették. Állatállományukat a takarmány szűke miatt csökkenteniük kellett. A szénamunka eszközkészlete és módja a 20. században is ugyanolyan volt, mint a korábbi századokban. (6. terem 74, 80-85) (Friz jobb 1-7. Tabló 2.) A füvet a 18. században is kétszer kaszálták, ha a rét minősége (és a legeltetés miatti kényszer) lehetővé tette. Az első kaszálásból lesz az öregszéna, a második kaszálásból a sarjú. Avastag rendet (Falon recens fotó 3.) villával szétszórták, hogy hamarabb száradjon, a vékonyat nem. Favillával (78) forgatták. Száradás után a szénát összegyűjtötték fóí gyűjtötték vagyis villával petrencéket csomóztak, amelyet két petrencésrúddal (79) boglyákba, baglába hordtak, szénából sodort kötéllel kötöttek le. Úgy igyekeztek, hogy egyenlő nagy boglyákat csináljonak, ez megkönnyítette a szekérrakást és a reszelést. A